Boldogabbat Mindenkinek!

Errre nem iszom

Aludni kéne, meg menni el messze, hidegbe emberekkel, akiket inkább feledni kellene.

Feledem is őket, meg ezt a nyomorult, elátkozott évet. Nincs egy pillanat, ami kiragad.

Kimarad jómagam alakja a kötelező tananyag lapjairól. Én okoztam ezt, tudom jól.

Csak „pár” rossz emlékfoszlány kísért, mik végig kísértek jellemtelen merev heteimen.

Ezreken csúszott el a józan ész, de már nincsen semmi vész. Az elfelejtett röpke

Percek darabos omlettje ott serceg a közöny elégett szenes serpenyőjébe törve.

Vissza van még vagy húsz óra. De rossz lóra tettem idén is. Hisz' ilyen az én formám.

Ahogy anyu sokszor lehordva megmondta, mégis csak fel kellett volna kelnem korán.

Pár óra. Ennyi most, ennyi csupán, mi elválasztja a keserédes múltat a semmi jövőtől.

Jelent feledve - így mámorosan este kifestve - dacosan szakítom ki az illatod bőrömből.

Gőzölgő, steril késsel vésem majd kifakult reggelen a holnapot meghasadt koponyámba.

"Te bamba!" Mondják rám máris vidám, arctalan figurák, akik alól mindjárt kirúgják

A széket. A fenéket. Fenékre estem én is, jó párszor. És sohasem volt néhány sor,

Mi vigaszt nyújtott volna. Csak ültem, zokogva, mogorva sorba hordva panaszom.

Ezért nem emelem rád alkohollal telt poharam, kedves kétezer-tíz, mire innék vajon?

Embergép

Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.

No more sorrow,
I say that all time.
No more sorrow,
that's the largest lie.

(Eredeti hely és forma: mangafan.hu, by: Tanashi.)

Azt hiszem, kicsit túlzásba estem.
De kell a megerősítés. Magamtól, magamnak.
És fáj a felismerés, hogy kevés vagyok.
Kevés vagyok hozzád, és régi önmagamhoz is.
Csak loholok a világ után, próbálom
behozni a lemaradást, de érzem,
hogy közben elveszek,
hogy a sok szép dolog között elfogyok,
"mint kevés vaj a túl nagy szelet kenyéren".
És ebben a kongó néma zajban
már csak egy filmet vetítenek:
léha életem semmilyen pillanatait.
A kóla szénsavmentes, a kukorica elégett.
A sztori lapos, nincs izgalom, se mondanivaló,
képi világa beszűkült, és homályos.
Nincs jellemfejlődés, csak visszafejlődés.
De nem azzá, aki egykoron voltam,
aki még egy szerethető karakter a prológusban:
egy szöszke, pisze orrú kis szorgos leányka.
Őt csúffá tették, megcsonkították és eltorzították.
Így született meg az első női ork.
S most, látván mivé lettem, fojthatatlan
harag gyúlt szívem megmaradt foszlányain.
Égetem magam, s mindenkit, aki közel
merészkedik. Sorra jönnek ők, azt hívén,
melegem oltalmuk lesz. De engem nem lehet
kihasználni (ordítom bele rendületlenül a sötétbe).
S miközben sorra gyújtom fel életem filmkockáit,
keresve - de nem lelve - az értelmet bennük,
a vágy, a bánat, a félelem és tanácstalanság
morzsáin felhizlalt máglyám rám rohasztja
dísztelen színházam.
S ott fekszem én, porban és hamuban,
felszálló papírfoszlányok közt bámulom
könnyes tekintetemmel az elérhetetlen magasságokat.
Magam vagyok a kiégett akarás,
egy vakarás a közösen szerzett régi hegen.
A csillagszerű lény, ki még ragyogása előtt
zuhant vissza az élet feliratú ketrecbe.
S kérdem én magamtól, s tőled,
hogy mi végre lettem ily csekély
része a nagy egésznek.

A minimalista sóhaja

Leteper a fáradtság,
már csak az ágy, mi szemed előtt lebeg.
Eltűnik a kitűzött cél,
mely eddig éltetett.

Nem látsz már mást,
csak táncoló csillagokat, fehér fényeket,
se szavak, se kihúzott sor
nincs, hogy felkavarja létedet.

Remeg a tested, a fejed zakatol,
bukdácsolva kúszol fekhelyedre.
S pihe-puha párnák közt
nem tudsz másra gondolni, csak egyre:

Csak a kettes meglegyen!

Hadakozó

Ha a karácsony felbukkan,
A szemekben csak ajándékok fénye csillan.
De ne hidd, hogy a szeretet kihalt,
Az igazi nem múlik el, az ott marad.
Kezeidben tartod, amit adtam - jómagam,
Oly egyszerű, mégis benne van minden, amit csak kaphatsz.
Zárd össze jól kesztyűs ujjaidat,
Ólom se zúzhassa szét kinccsel teli markodat.

(Egy kiábrándult Lánynak)

Our everyday life 23.

- Stephen King elmebeteg.
- Stephen King király.
- Tééééényleg?

Búcsú

Nos. Ez a nap is felvirradt. Olvadó hókupacokkal, latyakkal, és elsuhanó négykerekűekkel az ablak előtt. A függöny behúzva, nehogy már megzavarjon a szemből visszaverődő nap fénye. Az enyhülő hideg ellen védekezve pedig zárva a kis erkélyre nyíló ajtócska, hogy a PÉTÁV is elérje célját: megfőzzön minket élve, még a tavasz beállta előtt. Küzdöttem ez ellen sokszor, voltak viták, érvek cikáztak a szobában, kibújt a szög a zsákból, de most, így utoljára élveztem, hogy begubózhatom a jó melegbe, és magam köré fonhatom paplanom, nyakig felhúzva. "A csomagom kész van, a küszöbön áll". Csodálkozom magamon, hogy milyen lelkiismeretes voltam a hétvégén. Normálisan tanultam egy vizsgára, és még este be is pakoltam a hatalmas utazó táskámba, hogy ne ma bajlódjak vele - mint ahogy mindig is szoktam, az utolsó pillanatban. Én vagyok az 'Utolsó Pillanatok Embere'. Érdekes rájönni, hogy egy táskában elfér több, mint egy hónapnyi életem. Talán csak ennyi vagyok én is? Állandóan ezt az egy táskát cipelem magammal oda-vissza? Sebaj. Ennyi gondom legyen csak, a lényeg úgy is az, hogy a fejem a helyén legyen, pénz a zsebben, telefon fülhallgatóval a kézben, és laptop a kistáskában. Csupán ennyivel enyém lehet az egész világ. És ma újra útra kelek, indulok első számú otthonom felé, mely így, hogy oly rég láttam, csábítónak tűnik. Egyre csak vonz magához, de én nem ellenkezem. Hisz pompás vacsorák, beszélgetések és találkozások várnak rám. No meg a karácsony fényei, egy koncert, a szilveszter kavargása; és az életemben először lejegyzett szilveszteri fogadalmak. De hogy ne tudjak végleg elszakadni déli életemtől, még a szakdolgozatot is meg kell írnom, legalább a felét. De már ezt is várom. Végre nem leszek bezárva a kurzusok, beadandók és tételek hada közé. Végre szabadon mászkálhatok egy olyan szobában, házban, kertben és városban, melyet kívülről-belülről ismerek. Itt nőttem fel. Ez a hazám. Akármennyire megunom is néha, akármennyire elegem van a punnyadt légköréből, a veszekedésekből, mégiscsak ez az a hely, ahova hazatérhetek. Ahol, ha más nem, de egy ember, az édesanyám ölelő karjaival, és mosollyal vár rám.

Akkor hát búcsúzom tőled Pécs és Építők útja. Jövőre újra találkozunk! Felfrissülten, kipihenten, és majd mindent jól kibeszélünk megint. S üdvözöllek téged, Veszprém és Pipacs utca! Rég láttalak. Mi újság veled?

Our everyday life 22.

- Nekem nincs karácsonyi hangulatom. Feldíszíthettük volna kicsit a lakást, vagy vehettünk volna valami kis fát. De nem...
- Hol a fa, főnök?

Our everyday life 21.

- Aminek jönnie kell, az jönni fog.
- És ha jön, szembe kell néznünk vele.

Ex nihilo nihil.

Avagy: Semmiből semmi sem lehet. Egyik kedvenc latin közmondásom, ami most a kedves kis "Kiadói ismeretek"-re való tanulás közben ötlött eszembe. Hát fákk, ez az óra sem azt nyújtotta, amit elvártam volna egy egyetemi kurzustól, pláne ezzel a címmel...

Our everyday life 20.

- {@&#[łí€łÍ€ÍĐfgdlfgődkfd@Đ][ztrz-ggpdsjg
- Nem hallak ám.
- Nem is beszéltem.
- Te mindig beszélsz...

Nagy kő zuhan

"Mondd meg, ki vagy
és hány darab,
Reggeltől estig
Ragyogjon a Nap!
A csend beszél, hallgass velem,
Szoríts magadhoz,
Szép kedvesem.

Nagy Kő Zuhan, átrepült a szívemen
Segíts, hogy szép legyen, ha egyszer földet ér
Nagy kő zuhan, ez volt az életem
Ahonnan érkezett, oda egyszer visszatér."

<Republic: Nagy kő zuhan>

A semmiből került elő...

Our everyday life 19.

- Van Death Note DJ manga...
- És az durva vagy ilyen Lihgt-os?

Our everyday life 18.

"Semmi különös, sötét a kéró, elég büdös is. És persze dugig vagyunk halottakkal." (Hádész)
- Ezt mis is elmondhatjuk magunkról. De remélem nincs tele halottakkal.
- Még...

S ha rád borulnak a fellegek

Manapság Pécsett

Dizájncenter Vol. I.

Hétvégi lakótárs

A hétvégére beköltözött az új, ideiglenes szobatársam. Nagyon csendes és magába forduló volt. Nem sok vizet zavart, de féltem tőle... >.<

Nem szeretem a sós kávét.

Our everyday life 17.

Fel kéne találni a fekete szövegkiemelőt, mert így mindent, amit nem szükséges megtanulni, de még elolvasni sem, azt ki lehet törölni a francba. =D

(Szervezeti kommunikációra való tanulás egyik eredménye)

"Miért magyarázkodom én mindenkinek?" - teszem fel magamnak a kérdést.

Ki vagyok én, hogy magyarázkodjam? Valami sajtószóvivő? Vagy Értelmező Kéziszótár? Idegen Szavak Szótára? Nem hinném. Akkor meg miért? Hogy mindenki által szeretve legyek? Hogy elfogadjanak olyannak, amilyen nem vagyok? Hirtelen csak ezek jutottak eszembe válaszként.

És ezekkel egy időben a felismerés is fejbe kólintott, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok olyan lenni, amilyennek más akar látni. Nem fogok csak azért mondani valamit, hogy egyetértésemmel elsimítsam a valójában meglévő ellentétet, mely egyáltalán nem baj, hogy létezik. Nem, hiszen ez már olyan lerágott csont - hogy mindenki különböző, hogy fogpiszkálónak is elmenne már a faragvány. De valahogy a pillanat zavarában én magam is megzavarodom, s könnyebb hirtelen azt mondani, amit éppen az előbb hallottam, mintsem meggondolni a dolgot, váratni a másik felet, és keményen elmondani, hogy nem, nem, én ezt nem így gondolom.

De talán fáraszt az igazság. És félek, mást is fáraszt az én igazságom, mást, aki csak a maga igazát szeretné viszont hallani, mint valami megmásíthatatlan szent könyvbe vésett sorokat. Mert ő nem arra kíváncsi, hogy én mit gondolok, hanem azt várja, hogy én is azt gondoljam, amit ő. Vagy talán azért teszem csak, mert nem akarok megbántani valaki olyat, akiről tudom, hogy a lelkére veszi, ha ellent mondok neki, s akkor újra kezdhetjük a már megjárt, ismerős köröket.

De nem. Most már az kell, hogy ne bántsam magam ilyen hirtelen kijelentésekkel. És erőssé, erősebbé kell válnom ahhoz, hogy más se bánthasson engem azért, ha én a kékről azt gondolom, hogy lila. Hogy ne vegyem bántásnak, amit mond, és hogy megértessem vele, hogy én ilyen vagyok, ne akarjon megváltoztatni. Nem. Eljött az ideje, hogy kiálljak magamért, még jobban, ahogy eddig. Hogy ne legyen egy olyan szavam,  leírt mondatom, lépésem, választásom vagy tettem sem, amit utólag visszavonnék.

Szumma 10/12/10

Ma is nagyon sok mindenre rájöttem. Első sorban arra, hogy mennyi buta ember jár a szakomra. Egyszerűen képtelenek összehozni egy normális 10 perces kiselőadást, és azt úgy előadni, hogy minimális szinten érdekeljen a dolog és odafigyeljek legalább fél füllel, és ne azt halljam minden egyes szó után, hogy "ööö... ömmm... őőőő...". Illetve még arra sem képesek, hogy a tanárral elhitessék, hogy érdekli őket a dolog, vagy egyáltalán foglalkoztak a feladattal. Hihetetlen. És ilyenkor jövök rá, hogy mekkora szopás ez az egész, mert ugye én ugyanolyan diplomát fogok kapni, mint ők. És már előre félek, hogy akármilyen állásinterjún, ha meglátják a diplomám - PTE-BTK, Kommunikáció és médiatudomány szak, BA - lehet, hogy elszörnyedve fogják olvasni, és azonnal megmutatják, hogy merre van a kijárat. És tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha valami sznob, egoista kis k*rva lennék, aki fennhordja az orrát. Lehet, hogy ez igaz. De attól függetlenül nem szeretném, ha egy kalap alá vennének ilyen emberekkel. Nem akarok én gonosz lenni - vagy mégis, de egyszerűen ilyenkor jövök rá, hogy igenis meg kell szabályozni ezt az egész egyetemi oktatást... mert az nem okés szerintem, hogy valaki 2-esekkel meg 3-asokkal bukdácsol végig egy felsőoktatási képzést, és több utóvizsgát tesz, mint sima vizsgát. Középsuliban ez még oké, elnézhető, bár ott sem kellene, de ha egyszer már valaki jelentkezik egy főiskolára/egyetemre, legalább azért tegye, hogy tanuljon, még akkor is, ha szar az oktatás, hogy legyen szakmája, hogy értsen valamihez, ne pedig azért, mert buli ez az egész egyetemistának lenni dolog.

Másrészről jelentem, Pécsre is megérkezett a tél. Nem, még mindig nem havazik, de már kutya hideg van, amit azt hiszem, ennek a fergeteges északi szélnek köszönhetünk, ami még a Balatont is megmozgatta. Szóval kell vennem egy kesztyűt, mert majd lefagyott ma a kezem, amikor a Széchenyi téren próbáltam értelmes képet készíteni a karácsonyi dekorációkról. Hát mondanom sem kell, hogy nem sikerült. =(

Kezd Magyarország valami teljesen kaotikus, katasztrófák sújtotta területté válni, ahol egyik nap megdől a meleg rekord, másik nap viszont -20°C van (na jó, ez kicsit túlzás). A lényeg, hogy valami itt nagyon nincs rendben. "Globális felmelegedés van." - mondaná Zsuzsi, és talán igaza is lenne. "De legalább nem unatkozunk..." - válaszolnám én neki.

Aztán ma ráeszméltem arra is, hogy vannak még kedves emberek a világon. Voltam a Tudásközpontban, és a ruhatáros bácsitól kezdve, a biztonsági őrön keresztül a könyvtáros néniig és lányig mind kedvesek és segítőkészek voltak velem. Ezúton is köszönöm szépen nekik, hogy gyorsan végeztem a kölcsönzéssel! ^^ Persze maga az épület is nagyon szép és praktikus. Modern, de mégis el tudnám tölteni ott az egész napom, nem érezném idegennek a helyet. Kezdetben nem tetszett, láttam, ahogy épült és idegennek, szürkének tűnt kívülről az épület, másnak, mint amilyennek Pécset megismertem. De mostanra megszoktam, és meg kell hogy mondjam, hogy tetszik a dolog. Gratulálok hozzá, EKF-esek!

Utolsó gondolat a mai naplóbejegyzésemhez: annyira érdekes, hogy milyen meglepetéseket tartogat az internet. Mármint annak felhasználói. Írhatsz egy teljesen idegen valakinek egy levelet, és ő kedvesen, viccesen válaszol is neked, segít is, ahogy tud. Pedig nem ismer, nem tudja ki vagy, akár át is verhetnéd. De nem, ő vakon megbízik benned. Aztán utána nézel ennek az embernek, kideríted a nevét, hogy hogy néz ki, beleolvasol a blogjába, a hozzászólásaiba, és olyan, mintha ismernéd. De aztán ne felejts el feleszmélni, kedves Önmagam, mert ennek ellenére nem ismered, és végképp ő sem ismer téged, szóval csak csínján a zaklatással...! ;) De azért jó volt mégis tenni egy lépést. Legalább tudom, hogy ezen a vonalon haladni fog a szakdolgozatom. ^^

Kiegészítés: Ma megrökönyödve és felháborodva láttam, illetve hallottam, hogy a televíziózás egyik szégyene, a Való Világ egyik bejátszása alá A Gyűrűk Ura egyik soundtrackjét rakták be. Hát menjetek el a jó büdös ************-ba!!! Hogy merészelitek a világ egyik legcsodálatosabb zenéjét lealacsonyítani ilyen szánalmas műsorba?!? Kellett nekem átmenni a másik szobába tévézni, miközben ettem... Hát ez valami áhhhhgrrr... Nagyon mérges vagyok.

(Megjegyzés: Azért lett egy "elmegy" kép a térről, de mivel megint lelassították a netem, a képet majd később töltöm fel.
Megjegyzés 2.: Íme:)

10/12/06

Téli tájon tovaszáll tavaszom.

Tengődöm teérted terjedelmes teraszon.

Tiltakozol, tagadsz, túladsz tárgyadon.

Tövist tuszkolsz tikkadt torkomon,

Tenyerembe, tajtékzó tolvajom.

Titokban, táltosként távozol.

Harag

Harag van bennem. Mérhetetlen nagy harag, mely sajátom, csak az enyém, csak én ismerem. Sőt, még én sem ismerem igazán, még csak az udvarlás szakaszában toporzékolunk, de azt keményen. Szeretek dühöngeni, kiadni magamból, amit csak így lehet, de ezt most az én fejemben, az én idegeimen tesszük, így azért egy kicsit - nagyon - zavar a dolog. Legfőképpen azért, mert nem tudom, hogy mi, vagy inkább ki hatalmazta fel Harag barátom, hogy kopogás nélkül törjön rám, beengedve ezzel a fagyos téli levegőt, hogy lehűtse kis szobám. Nem értem, hogy miért, és mégis mi ellen irányul ez az érzelem. Töröm a fejem, keményen, oly keményen, hogy ne a toporzékolás ütemes tamm-tammjait halljam, hanem rájöjjek az okára, hogy miért nálam van házibuli, és hogy ezért miért nem fizet senki belépőt. Még Micimackó is előbb jön rá arra, hogy mi az élet értelme, minthogy én választ találjak erre az egyszerű kérdésre. Kedves Harag és haverjai, Tanácstalanság, Bizonytalanság, Félelem és Méreg, úgy ahogy van, feldúlják a kicsi szobám, melyben éppen délután raktam rendet. Nem volt tisztaság, nem volt meg a rendszer, de már alakult a dolog. És ők sáros bakanccsal jönnek, megtapiznak, kiforgatnak mindent, felfalják, ami csak a hűtőben van, alkoholos mámorban savanyú kölnijükkel telítik a levegőt, míg végül már az ágyamról kell a hányást takarítanom.

Jelenlegi legnagyobb problémám - jaj de jó nekem, hogy nem tudok se a saját, se más blogjához megjegyzéseket fűzni. Egyszerűen nem értem, hogy miért. Keresem én, hogy akkor most mit kéne átállítani vagy mi a hering van, de nem találom a megoldást. Franc. Bár kezdem azt hinni, hogy igazából a gépemmel van valami probléma, nem a beállításokkal, mert egyéb más ehhez hasonló dolgokat sem akar művelni ez a kis szerencsétlen. A lényeg, hogy aki tudna erről valami okosat mondani, esetleg segíteni, az kérem tegye meg! Nagyon megköszönném ám! : )

Our everyday life 15-és-fél.

- Annyira szaaar.
- Mi? Hogy ez nem a valóság?
- Ahaa.

(Ez még november 29-ről maradt vissza =) )

B verzió

Egyedül.
Egy szobában.
Be vagyok zárva.
Nincs itt senki.
Nincs itt semmi.
Körülöttem csak falak.
A falakon túl szobák, folyosók, terek, utcák, házak.
Üresek.
Mind üres.
Nincs ott semmi.
Nincs ott senki.
Várok.
Várok.
De mire várok?
Vagy kire várok?
Valaki jöjjön már!!!
Segítsen!!!
Félek.
Sötét van.
Egyedül vagyok.
Félek.
Nem jön senki.
Fáj ez a csönd.
Itt… legbelül.
Hol van mindenki?
Miért nem jönnek?
Hol van ő?
Ő.
Aki bezárta maga után az ajtót.
Elment.
Nem jön vissza.
Soha többé.
Ezt mondta.
Soha.
De miért?
Ennyire elviselhetetlen vagyok?
Ennyire szerethetetlen?
Nem értem.
Miért?
Nem értem.
Félek.
Jöjjön vissza!
Ne hagyjon itt!
Nem hagyhat itt!!
Nem teheti ezt velem!!!
Nem szeret?
Lehet nem szeretni valakit?
Én szeretek.
Én szeretem.
Azt akarom, hogy jöjjön vissza.
Szeretném, hogy visszajöjjön.
Szeretném.
Szeretem.
De itt hagyott.
Egyedül.
Várjam?
Mégis várjam, hogy visszajön-e?
De azt mondta nem jön.
Soha többé.
De honnan tudja, hogy soha többé?
Nem tudom.
Nem értem.
Félek.
Sötét van.
Vagy csak csukva van a szemem?
Nem tudom.
Nem merem megnézni.
Mi van, ha tényleg sötét van?
Félek.
Felállok.
Kinyitom a szemem.
Világos van.
Világos.
Állok az ajtó előtt.
Nincs is bezárva.
Kimegyek.
Világos van.
Emberek.
Mennyi ember!
Kik ezek?
Nem tudom.
Félek.
Vissza akarok menni.
De ott nincs senki.
Mit tegyek?
Nem akarok egyedül lenni.
Maradok.
Félek.
Valaki észrevesz.
Megáll.
Ki ő?
Nem tudom.
Félek.
Megfogja a kezem.
A szemembe néz.
Én is az övébe.
Valami megcsillant benne.
De mi?
Nem tudom.
Nem értem.
Elindulunk.
Egymás mellett.
Kézen fogva.
Jó ez így most.
Már nem vagyok egyedül.
Már nem félek.
Jó ez így.
Már nem félek.

(Még 2 éve. Lezárásképp. Coldplay - Trouble.)

Haiku-szerűség

1.

Fehér fátyol függ

Faragatlan fák ágán,

Fakón, félszegen.

2.

Lappangó virág

Leselkedik a napra,

Lopva, részegen.

3.

Libegő, hamvas

Fényű, friss tavasz ébred.

Újra. Kétkedem.

(Ezt még tavasszal írtam, tavaszi hangulatban egy versenyre. Persze nem nyertem, de nekem azért még tetszik. Kezdésnek nem rossz.)

Egy elragadott ifiúról

A halál eljön. Megragad.
Nem kérdezi ki vagy,
Hogy mit akarsz.
Szótlanul, de dübörögve
Rúgja be életed
Ajtaját és rángat
Magával a semmibe.
A mindenbe. Mindehhez
Másoknak köze nincs.
Csak néznek tehetetlenül,
tátott szájjal, tátogva,
Miközben Te tovasiklasz
Messzibe révedő tekinteteddel.
És az ő szemükben csak
Félelem villog, hogy ilyen
Megtörténhet. Pont Veled. Pont
Most. De Te már csak mosolyogsz.

(És ha már így nosztalgiázom, akkor még egy pár dolog...)

Neked kell elkezdened

Mindenkitől távol,
De a Magad hibájából,
Más erről nem tehet,
Ha te elrejted lelkedet.

Ha esélyt sem adsz, semmi kapaszkodót,
Hogy valaki megtalálja a rejtett kulcsod.
Mit vársz? A szőke herceget? Ő csak akkor
Talál Rád, ha engeded, ha hagyod.

Te teszel valakit azzá, aki a tökéletes lesz a számodra.
Nem lép eléd csak úgy, a lóról lepattanva, megcsókolva
Téged. Melletted válik azzá, akire egész életedben vártál.
Bárkiből lehet a nagy Ő. Ők ott vannak mindenütt, ahol jártál.

Neked is küzdened kell. Nem úgy van az, mint a mesékben,
Hogy hercegnőként trónolsz, és várod, hogy valaki megmentsen.
Itt, a valóságban Neked kell magadat megmentened,
Neked kell ezért mindent megtenned.

Csak ezután jön, ha már megtaláltad önmagad,
Hogy más is megtalál téged, s melletted marad.
Elvisel, támogat, alakít, sőt szeret.
S Te vele ugyanezt teszed.

(Ezt még nagyon régen írtam egy nagyon régi barátnak. De most megtaláltam. És hát végül is igaz... nem?)

Kiégett minden, egy hamutál a világ

Kiégett minden, egy hamutál a világ,
Tegnap nyomták el az utolsó túlélő arcát
A holttest-csikkek rengetegében.
Nincsen fejfa, nincsen utolsó szó,
Nincsenek ápolt, rendezett sorok.
Csak a füstölgő cigarettavégek,
És a felszálló por táncoló szellemei
Járják eme kietlen vidék szürke berkeit.

A szerelem olyan, mint a kávé...

A szerelem olyan, mint a kávé.

Kezdetben édes, tetején pajzán tejszínhabbal és kacér fahéjjal. Felpörget, vidáman, erőd teljében indul minden nap.

Majd ahogy telik az idő, a tejszínhab elolvad, a cukor is kezd kifogyni a polcról, és csinosítgatni sincs már kedved. Nem kell a sok pepecselés.

Ezután, meg kell, hogy szokd ezt a kiábrándító, kesernyés ízt, hiszen spórolni kell rosszabb napokra. Minél tovább ki kell, hogy tartson a maradék édesség, ami a tartó alján összeragadt. Hiszen félsz az olyan reggelektől, mikor már nem a pörkölődött illatra és a kávéfőző ritmikus kotyogására kelsz.

Aztán, mikor végképp elfogyott minden vágy és bujaság, reggel a megszokás ébreszt csókkal. S te már csak gyorsan felhörpinted feketén, zaccosan a napi adagot, és dobod is be az üres bögrét a mosogatóba, a többi szennyes közé.

Ekkor, új szerzeménnyel térsz haza. Energiaital a társad. Pezsdítő, rideg, de megfogott a mássága. Egy könnyed mozdulat, és máris a tiéd. Nincs udvarlási idő, nincs adagolás, ízesítés, vagy forró kényeztetés. Csak a hirtelen, szomjoltó hideg.

És végül, te már csak fél szemmel tekintesz néha a száradó, törött fülű, kocsmából lopott bögrédre.

Megérte?

Már vagy 7 hónapja ültek egymással szemben. A levegő lehűlt körülöttük a csupasz, dísztelen, izzadtságszagú szobában, amelynek ablakai elsötétítve ásítottak a holdtalan égre. Az egyikőjük kezében, mely szinte már vérzett a több hónapos erőkifejtéstől, egy  Taurus  PT  52 S rezdült meg, ahányszor csak egy lehulló izzadságcsepp érte a kézfej idegeit. A másik jobbjában egy Desert Eagle tűrte a lágy női ujjak szorítását. A két lánynak csupán a hajtincsei lengedeztek a fal résein minduntalan benyomuló szellőnek engedelmeskedve, homlokuk ráncolódott a sorban elszakadó idegszálaknak integetve, s szempilláikat hunyták le néha,  másodpercekre, de nyugalmat nem találtak sosem. Egy-egy akaratlanul megránduló ín, vagy vakarózás zavarta csak ezt a csendéletet. A csendéletet, melyet néma szurkolók figyeltek odaátról, a tükör túloldaláról. Nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a fogadások kinek a javára álltak. Eltorzult arcú állathorda volt csupán ez a néző sereg, ami egy kis cirkuszra vágyott. A győzelem sem érdekelte őket igazán, a fogadás csak a  szokásos rutinhoz tartozott. Úgymond a belépő a tett színhelyére. Lihegve,  nyálukat csorgatva, türelmetlenül várták, hogy vége legyen. Mindegy, hogy kié, de valamelyikük agyveleje loccsanjon már. Fesse be az amúgy már megfeketedett, száraz vértől mintás falakat új, csillogó motívumokkal. De egyikőjük sem mozdult, csak nézték egymást mereven. A zöld és a barna szempár, melyek megingathatatlanul fúrták önmagukat a másik fejébe, mind mélyebbre és mélyebbre. A gondolatok, az emlékek és vágyak földjére, hogy kifürkésszék, hogyan is juthattak idáig. Kutattak egy olyan kútban, melyben többé már nem fakad víz. Legalábbis egymásnak nem.

Régen barátok voltak, nem a legjobb barátok, de közel álltak egymáshoz. Közel annyira, hogy fájjon a szétválás. Legalábbis a Szőke azt remélte, hogy így volt, hogy mindkettőjüknek fájt ez a végkimenetel. Ő már alig emlékszik rá, hogy pontosan hogyan is történt. Már csak néhány érzés mart a lelkébe éjjelente, amikor nem volt más társa, csak a saját lélegzete, és a takaró, melyet oly görcsösen szorított magához. Dacos volt, hiszen milyen hülyeség miatt kapott oly sértő szavakat, és lenézést. És pont tőle, a legmelegebb Barnától. Ő volt az utolsó, akiről a Szőke feltételezte volna az elhagyást. Úgy érezte, becsapták, átverték 2 hosszú éven át, hogy minden csak hazugság és megjátszás volt. Hogy nem jelentett mást, csupán egy játékot, amit csak jobb ló híján vettek elő, s amit nem szerettek igazán. Megbántották, s nem értette, hogy hogyan lehet egy olyan szép dolgot, mint a Reményt - a szebb jövő reményét, így a sárba tiporni. Éretlenség, hatalomvágy és irigység volt az, ami akkor a Barnát vezette. Bánat, dac és az önérzet volt az, ami a Szőkét kitartásra késztette. Azt mondta, a Szőke megszegte a legszentebb törvényt, mely íratlanul ott lebegett minden lány feje fölött. Ám a Szőkének nem ez volt a Szentírás. Ő azt vallotta, és vallja máig is, hogy a megértés és szeretet az, amit nem szabad ártó szavakkal és tettekkel a földbe döngölni. De ez nem érdekelte a Barnát. Neki fontosabb volt egy régmúlt szerelem, és az önhittsége, mint egy barát, aki kitartott volna mellette a végsőkig. Még egy ilyen helyzetben is.

A tétlenség így folytatódott még hónapokon át. Mozdulatlanul ültek, s úgy tűnt, nem változott semmi. Csak a nézők hagyták el sorban, kielégületlenül a lelátót. A könny-, vér- és izzadságcseppek csíkozta arcok közömbösen meredtek a meglibbenő függönyökön túlra. Egyikőjük sem hajtotta végre a kezdő rúgást. Egyikőjük sem akarta igazán ezt a cirkuszt. Nem akarták se elpusztítani, se közel engedni a másikat. Se gyűlölet, se bizalom nem tért meg a szobába. Egy vágyuk volt csak, elmenni innen. De a gyilkos szobából csak egyvalaki juthatott ki. Ez volt a szabály, nem volt mit tenni. A szőke ekkor nagyot sóhajtott. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd feltápászkodott. Ránézett a Barnára, ő kérdőn tekintett vissza a fölé magasodó sudár alakra. Félelem csillant a szemében, s a fegyverét bizonytalan kezekkel a Szőkére emelte. Védekezőn kibiztosította a ravaszt. A Szőke erre elnevette magát. Fájdalmas volt hallani saját kérges hangját a végtelen némaság után. Kacagott ezen az egész lehetetlen helyzeten. Visszagondolt még egyszer, utoljára a régi történetre, amikor ő odalépett ahhoz a fiúhoz. Végig pásztázta agyával az elmúlt egy évet, ezt a szótlan háborút, amit önmagával, a Barnával, és az egész világgal folytatott. Lehunyta a szemét. Sóhajtott, s felemelte a Taurust. Rápillantott a reszkető Barnára, elmosolyodott, s végül csak ennyit mondott.

- Nem bántam meg.

Egyetlen, visszhangzó dörrenéssel vetett véget a háborúnak. Kihullott a kezéből a gyilkos fegyver, majd a  rozzant székére zuhant élettelen teste. Jobb halántékából boldog arcára csurgott a meleg, lüktető vér. S vak, színtelen tekintete összeforrt a barna szempárral.

Our everyday life 16.

- Stephen King minden könyvének a vége valami eszméletlen nagy baromság! Egyáltalán nem következik a történetből...
- Akkor már értem, hogy miért szereted a Lost-ot...

Leslie Nielsen

Egy újabb csoda tűnt el a világból...

Our everyday life 15.

- Olyat akarok, mint pl az, hogy a titokban is meglepetés rejlik.
- Aha. Vagy mint a kevésbé ismert is lehet különleges.
- Ja, csak az béna.
- Kösz. =D
- Jó, csak valami frappáns kétszavasat akarok.
- Mintha a tiéd az lenne. =D

TESCO

Mire jó a Tesco? Ha már szombat este van, megcsináltad a dolgod, és kimentél meginni egy sört, vagy forralt bort valami kocsmában, de a kocsma nem igazán az a hely, amire számítottál - többek között végig 40 éves pedofil papák bámulnak az arcodba, dübörög a vidéki tucc-tucc, és az átlag életkor is 16 alatt van - akkor nem marad más, mint irány a Tesco, úgyis csak 5 percre van, mit számít az már. Szóval ha már ott vagy, akkor milyen poén eljátszani, hogy részeg vagy. Fogócskázni a bezacskózott pogácsával. Megtapizni mindent, ami ki van rakva, megnyomni mindent, amit lehet, és zajong az érintésed után. Felvenni azt, amit halloweenkor kellett volna. Direkt kiejteni a cuccokat a kezedből, ha valaki néz. És persze eljátszani a gondolattal, hogy még mindig gyerek vagy és venni egy Kinder tojást - a 27-iket, hátha valami jó lapul benne. Szóval erre jó a Tesco, legalábbis szombat éjjel 2 körül.

Our everyday life 14.

- Eszperente nyelven hogyan tudsz káromkodni? Seggedbe verem...
- Terjedelmes erem.

HP 7/1

(Később bővítve lesz =D))
Bővítés: Jó volt. Jobb, mint az előző. Sok dolog kimaradt, más hülyeségek viszont bekerültek. Úgy is mindenki meg fogja nézni, aki a többit is látta. Egyszerűen muszáj. És azért elvonatkoztatva a könyvtől, élvezhető, tetszett.
Észrevételek: Dobby-s jelenet faja volt. Megható. Kiakadtam, hogy mi a frászért nem lehet Harry patrónusát is megcsinálni normálisan??? Mindenki másénak megvan az alakja, az övé még mindig csak egy gömb.... Érthetetlen. A másik: most akkor Sipor vagy Gollam? Nagyon bezavart a magyar szinkron. De végre most először nem idegesített Emma Watson játéka.

Our everyday life 13.

- Te kegyetlen vagy.
- Miért?
- Mert amint megnéztél egy részt, máris kitörlöd azt a fenébe.

Our everyday life 12.

- Ha van 6 Old Spice-od, és elveszek belőle 2-t, mennyi marad?
- 4?
- Nem. 6.
- Miért?
- Mert az Old Spice mindig hat.

(Szombat emlékére xD)

Öröm

Sok minden felvidíthatja az embert nap, mint nap. Ma nekem ez a mondat okozta a legnagyobb örömöt:
"Azt mindenesetre látom belőle, hogy van kellő muníció egy érdekes dolgozathoz, a fent jelzett problémák kiküszöbölése után."

Our everyday life 11.

Akkor van veszélyesen életveszélyben...

Üldögélve

Tetszik ez a pad. Kedves, simogató. Bár kicsit hideg van már az üldögéléshez. Egy hatalmas kék fa alatt ülök. Lassan, forogva hullnak alá a levelei. A hideg ellenére kijöttem, mert érezni akartam, hogy fáj a tüdőm ettől a levegőtől. Nézem az embereket, ahogy mennek erre-arra. Pislognom kell ebben az erős fényben. Annyira boldogok. Mosolyognak egymásra, miközben szorosan karolják a másikat. Nevetgélve rohannak oda a rég nem látott ismerőshöz, vagy éppen egy ismerősen ható idegenhez, aki meleg vigyorral fogadja a rajongást. Mutogatják egymásnak frissen szerzett tárgyaikat. Fényképeznek, csak úgy kattognak azok a gépek, mindenki pózol, mindenki ölelkezik. Mégsem érzem műnek ezt a játékot. 

Annyira féltékeny vagyok. Annyira utálom őket. Utálom ezt az egészet. Én is boldog akarok lenni, mint ők. Én is nevetni akarok, őszintén, tisztán, gonoszan vicsorgó és árnyékban bujdosó szomorúság nélkül, aki ha teheti, rám veti magát, és magával ránt a sötétbe, a lejtő aljára. Én is egy akarok lenni közülük. Eljöttem. Ide jöttem. Ez nem elég? Azt hittem, hogy jó lesz, hogy magával ránt ez az egész cirkusz. Már úgy vártam. De hiába. Én csak ülök itt, megbénultan. Nem tudok mozdulni, nem tudok szólni, nem tudok egy lépést sem tenni, még csak megmoccanni sem tudok a félelemtől, ami rám zúdult, hogy mennyire magányos vagyok ebben a tömegben. Pedig annyira színes ez a kavalkád, annyira kellemes, fiatal, friss érzés tölt el, de ennek én nem vagyok a része. Én vagyok az a sötét, lila aura, amit mindenki elkerül, nehogy bemocskoljam a csodás szivárványt, amit magukból bocsátanak ki. Persze tudatlanul folyik ennek a kordonnak a felhúzása, ők sem értik talán, hogy mégis miért gubbasztok itt magamban. Néha-néha idepislantanak, kérdőn, kíváncsiskodva, látom a szemükben a befogadást, hogy megnyílnának, ha szólnék, akárcsak egy szót is. De nem megy. Egyszerűen nem megy. Mit mondhatnék? 

Mit mondhatnék, ki vagyok? Még én sem tudom erre a választ. És azt sem várhatom el, hogy mások világosítsanak fel róla. Nem is képesek rá. Erre nekem kell rájönnöm. Nekem kellene. De nem tudom, hogy ki vagyok. Hogy mi vagyok. Még azt sem, hogy mihez akarok kezdeni. És ez nagy szívás. És amíg én nem vagyok tisztában önmagammal, hogyan várhatnám el, hogy mások nyissanak felém. Hogy mások mondjanak véleményt rólam. De úgy, hogy csak magamban ülök, nem fogom megtalálni a választ. Ez így nem megy. 

Kérdések nélkül nincsenek válaszok. Kérdeznie kellene valakinek, hogy meg tudjam formálni a válaszokat. Ne csak a fejemben, hanem kimondva, s ezáltal más fejében is létezzen az, hogy én létezem. Hogy mi vagyok. S hogy mi akarok lenni, mit akarok tenni. De a kérdések sem jönnek maguktól. Ahhoz előbb érdeklődés kell az ismeretlen dolog iránt. Jelen esetben irántam. Tehát akkor azt kellene először megtudnom, hogy mivel váljak érdekessé? Különlegessé, ami miatt aztán még többet és többet akarnak majd tudni rólam? Igen. Ezt kell tennem. De mit is? Ha különlegessé válok, akkor talán már nem is leszek önmagam. És akkor mi értelme lesz majd ennek az egész kérdezz-felelek játéknak? 

Persze, a változás kell, akarom is, de úgy, hogy az ne kényszerből történjen meg, ne csak azért, hogy valaki felfigyeljen rám. Hanem önmagamért, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben és a fejemben, s így bátran lépjek oda az emberekhez. Hogy ők is oda merjenek lépni hozzám, és kérdezni akarjanak. Hogy a barátaimmá váljanak. Hogy beszélgessünk. Hogy ne legyek magányos még akkor sem, amikor velük vagyok.

Konyhában tűnődve

Azt hiszem, abba kéne hagynom az írást. Ismételni magam, mindig újra és újra ugyanazt, nem vezet sehova. Nem igazán hatékony. És én, történések és történetek nélkül mit írhatnék? Mit adhatnék tovább? Azt hiszem semmi olyat, ami bárkit is érdekelne.

Úgy érzem, tényleg szükségem van valakire, aki karon fog, és nem kérdezvén, hogy akarom-e, magával ránt a világ számomra ismeretlen vidékeire. Olyan helyekre és élményekre vinne magával - de miért is esne a választása valakinek pont énrám -, ahova egyedül sosem jutnék el. Általában azért, mert egyedül félek elmenni. És ezt nem csak úgy mondom. Volt már, többször is, hogy elmentem valahova egyedül, mondván, ha már senki nincs, aki társamnak szegüljön az útra, jó lesz egyedül is a kaland. Meg aztán, hátha összefutok az úton néhány rég látott cimborával, akikhez odacsapódhatnék. De nem. Ez sosem történt meg. Rettegve sétálgattam, néztem a tömeget, de az csak idegenül nézett vissza rám, vagy éppen átnézett rajtam. És ez nem jó érzés. S én, küzdve a kibuggyanó sírással, küszködtem még tovább és tovább. Tűrtem és kerestem. Vágyódtam a társaság után. De aztán legyőzettem, és megsemmisülten vonszoltam haza a bánatom, hogy aztán jól kisírjam magamból ezt az ürességet.

S aztán érdeklődve vettem tudomásul azt a tényt, hogy otthon, egyedül a szobámban feleannyira sem éreztem magam magányosnak, mint a tömegben sodródva. S ezek után ott is ragadtam.

Our everyday life 10.

- Négy betűs szó...
- Fasz?
- Nem.
- Lájk?
- Nem.
- Függöny?
- Nem... de úgy látszik, a gondolkodás negatívan hat az agyra...

Our everyday life 09.

-Várjál, mert most kinyitják.
-Mit, a Locke-ot????

Our everyday life 08.

- Tumorod van.
- Neked is szia.

Our everyday life 07.

- Szerintem mi a Purgatóriumban élünk.
- Szerintem a Pokolban.
- Nem, ez a Purgatórium.
- Hát, akkor eléggé el van cseszve.

Our everyday life 06.

Kell egy totally commander! (total commander+"it's totally an option")

-- Why do you love me? --

"That day, I swore to myself that I wouldn't be beaten up by anyone anymore."

Hiányzol...

Hiányzol... És annyira utállak ezért. Hogy megszerettetted magad, és aztán eldobtál, mert a szívem szerint cselekedtem, és nem úgy, ahogy azt te akartad.

Zaklató szentem

Dobb-dobb. Dobb-dobb. Mintha csak úgy ki akarna szakadni belőlem, annyira zakatol a szívem. És ez már kicsit fáj. Fáj, hogy mennyire nem érzi jól magát bennem. Legalábbis most, itt gubbasztva, ezt érzem. Nem is. Belegondolva ez nem igaz. azt remélem inkább, hogy csak izgatottnak érzi magát, hogy holnap egy új nap, új élmények, újabb dobbanások jönnek. De mégis akkor miért kínoz ezzel a hangos dübörgéssel? Vagy csak a sok kávé meg tea futtatja vele az újabb és újabb köröket a mókuskerékben? Nem is az zavar igazán, hogy fáj a mellkasom. Mert így tudom, hogy ott lakik bennem mélyen, csöndesen, de hozzám kötve örökre. Az zavar inkább, hogy nem tudom, hogy miért zaklat még mindig ilyen későn - vagy korán? Miért nem hagy nyugodni, becsukni a szemem, és aludni? Nem szereti, amikor együtt, egyszerre szuszogva alszunk, és együtt, egyszerre ébredünk? Biztosan szereti, hiszen ha nem, már rég felmondta volna a szolgálatot. Viszont én azt nem szeretném. Nem is hagynám. Még nem. Még sok közös kaland vár ránk. Csupán félek, hogy baja esik. Nem tudom, hogyan vigyázhatnék rá jobban, még nem is nőttem fel eléggé a feladathoz, de igyekszem. Igyekszem legalább minél több mindent megmutatni neki, hogy aztán tudjam, hogy mi tetszik neki és mi nem. Hogy mire vágyik. Hogy mit akar újra tenni.. Hogy kit akar újra látni. Kinek a hangját akarja újra hallani és kinek az érintését újra magán érezni. S ha minderre rájöttem, nincs is más dolgom, mint az utolsó legapróbb kívánságát is teljesíteni. Mert ettől lesz boldog. S én is ettől leszek boldog. Hát dobogj csak, kicsiny meghajtóm.

Utálod...

...az életed? És utálod magad is? Akkor változtass, b*zdmeg, ne csak rinyálj!

Egy kis kreatívkodás így estére

Bleach vagy nem Bleach. Tiéd a döntés. =D

Finom volt a kókuszgolyó.

Our everyday life 05.

- Nem maradt nekem valahol valamilyen csipsz?
- Neked? Csipsz? Marad? Neeeeeeeeem.

Our everyday life 04.

Stewie homokos és az állatokhoz - Brianhez - vonzódik. Szóval akkor ő egy "HOMOKOZOOFIL".

Our everyday life 03.

Nem a cukortól édes az élet, hanem a kavarástól.

Magad építed

 Az első torony a félelem. Félelem attól, hogy nem vagy és nem is leszel senki.

Második a remény. Remény, hogy egyszer majd téged is elvakít a ragyogó fény.

A harmadik a vágy. A vágy, hogy birtokolj, hogy valakivel eggyé válj.

S negyedik az akarat. Az akarat, mely vég nélkül szorítja a torkodat.

  

S ha e négy közül csak egy, ami a tiéd,

a játszópajtásod csakis a vég.

-- ナナ --

"De ha jobban belegondolunk, a veszekedés valójában csak egy harc az emberek egója között. Hisz az emberek még akkor sem értik meg egymást, amikor az igazságot mondják el egymásnak. Valószínűleg lehetetlen úgy élni, hogy ne bántsanak meg minket, de ha elég elszántak vagyunk, akkor talán sikerül úgy élni az életünket, hogy közben senkinek nem okozunk fájdalmat."

Our everyday life 02.

- Brian egy alkoholista. (Family Guy)
- Én szeretem Briant.
- Én is, de egy alkoholista.
- Tudom, azért szeretem.

Our everyday life 01.

- És minden nap megnézed, hogy van-e róla új kép?
- Nem. Csak amikor eszembe jut.
- Tehát akkor minden nap.

Család

Szeretem a halottak napját és mindenszenteket. Hogy miért? Mert ilyenkor olyan családtagjaimmal is találkozom, akiket ezer éve, vagy éppen pont egy éve nem is láttam, nem is hallottam róluk. Igen, ez az én hiányosságom főleg, hogy nem tartjuk a kapcsolatot elég szorosan, de ezen változtatni akarok. Mert félek, hogy egyszer csak őket is elveszítem. Mindenkit ezerfelé sodort a szél, de ezeken a napokon mégis mindenki itt van. Ezért nem érdekel, hogy milyen más programom lenne, vagy mennyire hideg az idő, igenis fogom magam, nem törődve mással, és indulhatunk. A szeretteinkhez, akiket nem akarunk feledni.

Ilyenkor egyszerűen imádok belefeledkezni a gyönyörű és százszámra szaporodó fénynyalábok látványába. Csak állni és nézni, ahogy a szeretet e megnyilvánulása betölti az egész világom. Ilyenkor meg is hatódom egy kicsit. Annyira jó érzés a sok-sok mécsest és gyertyát látva tudni, hogy azért mégsem volt felesleges az a sok anyai és apai jó szó, nevelés, törődés, leszidás; mert az ifjak, és a hamarosan soron következők - igen, morbid ezt gondolni, de sajnos ez van, és eszünkbe jut ilyenkor, hogy jövőre vajon ki lesz az, akinek a sírjánál pluszban elmerengünk  - füle botja mégiscsak megmozdult, mégiscsak odafigyeltek, hiszen itt vannak, kijöttek, gondoltak rájuk és talán magukban, némán elmondtak egy imát is. Annyira békés ilyenkor minden. Nincsen rohanás, nincsen munka, suli, semmi fontos dolog. Csak mi vagyunk. Együtt. Ha csak erre a kis időre is, de együtt.

Csodálkozva nézem őket, a családtagjaim, hogy a sok év elteltével mintha nem is változnának. Számomra nem is fognak. Ők azok, akiket még sokáig magunk között akarok tudni. Ők azok, akikkel azt akarom, hogy csak jó dolog történjen. Ők azok, akikre felnézek. És miközben e szomorú tény okán találkozunk, hogy halottainknál tiszteletünket tegyük, én mégis boldog vagyok, hogy láthatom őket. Hogy ők élnek, és jól vannak.

Anya mesélte, hogy régen, amikor még kicsik voltunk, mintegy szertartásosan a temetők bejárta után beültünk a Mackóba egy sütire. Én erre már nem is emlékeztem, úgy tűnik, tényleg nagyon régen volt már. Hiányoznak azok az idők.

Ezerszer határoztam már el, hogy vége.
Hogy abbahagyom a tétlenkedést végre,
Hogy kilépek a házból. De nem tudom, mivégre.
Azt hiszem, inkább elteszem magam télire.

Ma megszűntem létezni.
Talán majd holnap.

A végzet már végzett...

A végzet már végzett.

Talán én is megérem

Azt a kort,

Amikor

Majd gondtalanul,

Hátra dőlve tudatosul

Bennem, hogy vége.

De nem kell érte

Aggódnom, mert megtettem,

amit kellett, amit lehetett.

Vagy mégsem?

Nem emlékszem,

Mi történt?

Elvitt egy örvény?

A törvény,

Hogy ami elromolhat,

Az el is romlik,

Úgy bizony.

Romlik az étel,

A száj, a fogak, nincs kivétel,

Csak ha fáj.

És fáj, nagyon fáj,

Hogy elhagytál.

Vagy talán én téged.

Remélem, hogy megérted,

Hogy nekem én,

S nem te meg a vén

Barátság a legfontosabb,

A világom ennél komorabb,

Zordabb, s ebben

A sötétben,

Nincs más, csak a vakság,

A hatalmas banzáj

Volt, mi ide űzött.

Nincs számomra kitűzött

Cél, még nincs.

Nem látom, mi a kincs

Bennem, nem lelem,

Pedig kutatom, keresem,

Ezer meg ezer soron át

Rágom magam át,

De nem találom az okot,

Hogy elhagyhassam a holtpontot.

De írok, szakadatlanul írok,

És sírok, mert feltárulnak sorra a sírok,

Miket gondosan betemettem,

Hogy az arcokat így felejtsem el.

A harcokat, miket nem is vívtam igazán,

Fiatalságom hajnalán,

Egyszerűen csak nem értettem,

Mi rosszat tettem,

Ami miatt ezt érdemlem.

Fáradt voltam akkor is,

Most is.

Magamban bíztam,

És nem hívtam

Senkit, és lám, még

Mindig itt az én.

Sajnos csak e sötét vadon mélyén.

Követők sokan, társ egy sem.

Néhányan felbukkannak mellettem,

De ez csak gyorsan múló szellem.

Máris tovatűnnek,

Mielőtt megfoghatnám kezüket.

De nem szabad csüggednem,

Mert messze még a székem,

Mibe vénen,

Részegen,

Mámorban és boldogan

Beleomolhat

A testem és a lelkem.

Igen, ez kell nekem.

Jump

Most egy ugrásra van szükségem. Egy olyan ugrásra, amivel magam mögött hagyom a múltat, és végre a jelenben kezdek el igazán élni. Azt hiszem, példát kell vennem Marshallról.

Hikikomori

Néha én is így érzem magam.... (De ma még muszáj kidugnom a képem... még a hideg idő ellenére is *brrr*)

 *Jegyzet: Megérte.

Egyszer régen

Egyszer régen megismertem valakit. Kedves volt és melegszívű. Amikor megfogta a kezem, már nem is éreztem, hogy mennyire hideg van. Pedig nagyon hideg volt akkor. Kint is, bent is.

Egyszer régen ismertem valakit. Vele szimatoltam minden egyes napon a fű illatát, amikor csak eleredt az eső. Belélegeztük, egész testünkben hagytuk végigáramolni azt a csodás, friss és nedves érzést, majd kileheltük, hogy érezzük egymás bensőjét.

Egyszer régen éreztem valaki közelségét. Elvitt sok-sok helyre. A gondolataiba, a vágyaiba, álmaiba. De csak egyszeri belépésre voltam jogosult. Táncoltunk az utca közepén, bámuló, rosszalló emberek gyűrűjében. Aztán, amíg bírtuk szusszal, nevetve futottunk tova valami árnyas, félreeső sarokba. Hogy végre magunkban lehessünk. És akkor csókolt meg. Hosszan. Szenvedélyesen. Szerelmesen. Ezeket a pillanatokat más nem látta. Nem engedtük, hogy akár bárki egy pillantást is vethessen ránk.

Rengeteg filmet végighallgattunk. Nem néztük, volt annál jobb dolgunk is… Máskor beültünk valami mozira. Az első sorba vettünk jegyet, és figyeltük a mögöttünk ülő embereket.

Volt, hogy kimentünk hajnalban a pályaudvarra. Megnéztük, hogy melyik az első busz, ami indul, és arra ültünk fel. Aztán a végállomáson szálltunk le, ettünk valamit, szerelmeskedtünk egy városszéli réten, majd újra felszálltunk a legelső induló járatra. És így ment tovább a forgatókönyv 3 napig. Imádtam azt a három napot.

Egyszer régen szerettem valakit. Magas volt. Széles vállú. A haja selymes. Féltékeny is voltam rá emiatt. De ő csak nevetett rajtam. Lebilincselt a vidám kacaja. Mindig megmosolyogtatott. Sokszor addig nevettünk, míg a végén már sírni kezdtünk.

Borzongató volt, amikor a fülembe súgta édes szavait – szeretlek, kellesz, kívánlak, maradj velem. Ahogyan végigsimított meleg kezével a hátam vonalán. Amikor erősen magához szorított, mikor a tizedikre araszoltunk a liftben. Aztán megnyomta a ’Stop’ gombot… Ilyenkor nem létezett más, csak az illata, mely körbe ölelt és az agyamig hatolt. A szívverése, mely ütemesen dobogtatta ugyanazt, mint az enyém. Ta-tam-ta-tam. Ta-tam-ta-tam. Lélegzésének szelíd szuszogása töltötte ki a világom, ahogy nyugodtan, békésen karolt át a liftben ülve, nem is tudom meddig. A végtelenségig.

Egyszer régen tartoztam valakihez. És ő is hozzám tartozott. Hogy honnan tudom? Mert ugyanaz a fény csillant mindkettőnk szemében. Ugyanaz az aranyszínű ragyogás, mely mindkettőnk ujját díszítette.

Egyszer régen… Igen. Egyszer régen nem láttam mást, csak a tomboló fehér hóvihart. Nem éreztem mást, csak azt, hogy fázom. Pedig melegen öltöztem, ahogy kell, sapka, sál, meg minden. Nem hallottam mást, csak a szél süvöltését és a ropogó lépteim. Az órámra néztem. Megállapítottam, hogy el fogok késni. Aztán hirtelen láttam egy villanást balról. Társult hozzá egy hangos csikordulás is. Belefájdult a fülem. Éreztem egy éles ütést, majd valami terjedő forróságot. De ez nem olyan megnyugtató melegség volt, ami az ő jelenlétében szokott elönteni. Nem is tartott sokáig, aztán megint hideg lett. Mindent, az elmémet, a lelkemet átható hideg volt csak körülöttem. Elkéstem.

Egyszer. Még nagyon régen. Megismertem valakit. Egymásba szerettünk. Az övé voltam. Boldogság járt át. Együtt voltunk egyek. Ma… már mást szeret. Máshoz tartozik. Meleg kezével mást vezet az utcán. Mást ölel, mást csókol, mást nevettet meg. És ez így van jól.

Ichi

Nos hát. Ha már face-en csináltam profilt - a sok nyavalygás megszüntetése végett -  gondoltam elkezdek firkantani egy blogot is. Legalább saját szórakoztatásra, ha másra nem is. Amíg igazán belevetem magam a dolgokba, addig is yoroshiku onegaishimasu! ^^