Azt hiszem, abba kéne hagynom az írást. Ismételni magam, mindig újra és újra ugyanazt, nem vezet sehova. Nem igazán hatékony. És én, történések és történetek nélkül mit írhatnék? Mit adhatnék tovább? Azt hiszem semmi olyat, ami bárkit is érdekelne.
Úgy érzem, tényleg szükségem van valakire, aki karon fog, és nem kérdezvén, hogy akarom-e, magával ránt a világ számomra ismeretlen vidékeire. Olyan helyekre és élményekre vinne magával - de miért is esne a választása valakinek pont énrám -, ahova egyedül sosem jutnék el. Általában azért, mert egyedül félek elmenni. És ezt nem csak úgy mondom. Volt már, többször is, hogy elmentem valahova egyedül, mondván, ha már senki nincs, aki társamnak szegüljön az útra, jó lesz egyedül is a kaland. Meg aztán, hátha összefutok az úton néhány rég látott cimborával, akikhez odacsapódhatnék. De nem. Ez sosem történt meg. Rettegve sétálgattam, néztem a tömeget, de az csak idegenül nézett vissza rám, vagy éppen átnézett rajtam. És ez nem jó érzés. S én, küzdve a kibuggyanó sírással, küszködtem még tovább és tovább. Tűrtem és kerestem. Vágyódtam a társaság után. De aztán legyőzettem, és megsemmisülten vonszoltam haza a bánatom, hogy aztán jól kisírjam magamból ezt az ürességet.
S aztán érdeklődve vettem tudomásul azt a tényt, hogy otthon, egyedül a szobámban feleannyira sem éreztem magam magányosnak, mint a tömegben sodródva. S ezek után ott is ragadtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése