Valahogy így

Paul Geraldy: Csetepaté (ford. Kosztolányi Dezső)

Te voltál a hibás. Te hát! Ha mondom,
nagyon hibás! Te is tudod! Azért
folyton fejeskedsz vélem, kis bolondom.
Ugyan ne síjr már! Ez semmit sem ér.
Idd a teád. És vége! Két órája
vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát
beszéljünk másról... Idd meg a teát!
Megyek, ha sírsz! De nem hat a szó rája!...
Mit mondtam én neked? Hogy, fáj a lelked?
Jó, én voltam hibás... nagyon... nohát...
Töröld meg a szemed... Igen, szeretlek...
Hiszen tudod... Ne sírj, a Krisztusát!...
Mit? Megbántottalak. Hozzád sem értem!
Hát hol bibis? Ölelj meg s vége lesz!
Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem
békülsz ki? A teád. Igyál. Szeretsz?...
De igazán? A rizsporos pamacs hol?
Itt a zsebkendőm: a tiéd az nedves.
Kérem mit óhajt még?... Habot parancsol?
Tejet talán? Tessék. Hát látja, kedves,
bár ordítok, mindig én engedek.
Vörösre sírta a szemét. Az égre,
mosolyogjon már. Hú! De csúnya lett.
Egykettő. Megcsókolni! Így. Na. Végre.

Petri György: Sírvers

Maya sorsára hagyta haló porát,
és vége neki, nincsen tovább.
Találhatunk még bármi nőt,
de olyat sohasem, mint Őt.
Könyörtelenül, rákmenetben,
megyek én is utána, menten.
Egy kicsit még éldegélek,
aztán a világ szerteszéled.
Nem volt elég? legyen már végem!
Vagy azt mondod, Uram, hogy még nem?
Netán kegyesen búcsút intesz,
s tovább-létemtől eltekintesz?
Nekem jó. Vigyázz Marira!
Hát - ilyesféle a líra.