Végre

Végre kimondtad.
De tudod, még mindig fáj.

Talán csak most fáj igazán.

Most már van minek fájnia.

Eddig csak elképzeltem, dédelgettem.
Mint egy kígyót. Most
Oly könnyeden csusszant ki
A kezemből – a szádon.

Alig bírtam felfogni. Most már

Létezik, és kínoz engem.
Minden percben.

És én csak nézlek, hogy kiraktál

Az életedből. Még azelőtt,
Hogy levehettem volna a cipőm.
És rájövök, én még mindig hiszek

Az embereknek. (Pedig nem akarok.)

A szavaknak, érintéseknek, sms-eknek.

És rájövök, hogy mind hazudnak.

Csak te mondasz igazat.

Bár hazudnál.

Rinó

Az ismeretlen lány karon ragadta a padon hetykén ülő Bársonyt, kivette kezéből és eldobta a kuka irányába még meggyújtatlan cigarettáját. A lakására invitálta őt. Legalábbis azt mondta, éppen oda készül.

-          Hé, ez emberrablás, állj már le!

-          Még hogy emberrablás! Erősebb vagy nálam. Ha akarnál, könnyen eltaszíthatnál. Akkor meg fogd be inkább és ne húzasd magad! Nehéz vagy.

Bársony nem szólt többet. Egy pillanatra megijedt a hirtelen erőszakosságtól. Ilyet még nem tapasztalt. De a lánynak igaza volt. Már akkor eldöntötte, hogy nem küzd ellene, mikor még egy másféle arcot képzelt el ahhoz a lányhoz, akire legközelebb rá akart volna nézni. Tornádóként ragadta magával ez a kis vakarcs.

Nagyon unta már az egészet. Azok a kényszeredett első beszélgetések meg feszült pillanatok. Hogy mindig tőle várják el a kezdő lépést. Toporgások meg engedélykérések. Annyira unta már. Minek kell annyit finomkodni? Minek annyi ruha? Csak elrontja az összképet. Elvárások meg kényszerek. Végül ő teljesen elveszik a kapcsolatban. Meg a lányban. Aztán mindig ugyanaz a vége. A másiké az utolsó nem, az övé az utolsó szeretlek.

Write your name in ninja

A=ka , B=zu , C=mi , D=te , E=ku , F=lu , G=ji , H=r , I=ki , J=zu , K=me , L=ta , M=rin , N=to , O=mo , P=no , Q=ke , R=shi , S=ari , T=chi , U=do , V=ru , W=me , X=na , Y=fu , Z=zi

Az enyém: Mizikiarizikushi Rinkashikikuchichika.

Na az a nem mindegy! :D

Our everyday life 36.

- Milyen évet írunk? 2010.
- Nem. 2011.
- Ja, tényleg... Ez vajon honnan maradt nekem?
- Tavalyról.

Bakamono (Balfék!)

Vannak azok a pillanatok, amik csak akkor válnak különlegessé, ha eltelik egy kis idő és a fejleményekből visszagondolsz a történtek kezdetére.

Hosszú idő után bemész egy könyvesboltba, nem keresel úgy igazán semmit, csak feltérképezed a könyveket, hátha találsz valami izgalmasat. Én találtam. Teljesen véletlenül. (?!?) Tényleg csak egy pillanat volt. Itoyama Akiko nevén akadt meg a tekintetem (igen, a hülye japán mániám), aztán kezembe fogtam a kötetét és belelapozgattam, mégis miről szólhat ez a könyv, ami két kisregényt rejt magában. Már a fedőlapon lévő párbeszéd is arra sarkallt, hogy megvegyem. Aztán a kezdő jelenet elolvasása után már nem volt kétségem afelől, hogy otthagyjam-e a polcon vagy hazavigyem magammal.

Szóval újabb kötettel gazdagodott szegényes könyvtáram. Nem is bántam meg. Imádtam az egészet. (Mármint a Balfék!-et. Még csak azt faltam be. A tengeri remete csak holnapután jöhet. Addig még sok a teendő.) Valahol megtaláltam benne magamat is. Gondolatokat, érzéseket, eseményeket. Úgy érzem, ott vagyok én is. Talán nem is a véletlen, hanem valami sorsszerű lény, a "Képzeletbeli Személy" vezetett akkor oda. Mert ezt a könyvet nekem MOST kellett elolvasnom. Ez nem lehetett véletlen. Ebben biztos vagyok.

"- Taposs a gázra! - kiáltotta Fantázia.

Kóno elbambult:

- Hmm?

- Életed asszonya jött feléd! Ha karambolozol vele, meglett volna a találkozás!"

"Szeretem Gakukót. Akkor is szeretem, ha Gakuko nem vesz komolyan. Ha lehet, mindennap találkoznék vele. Borzasztóan elszomorít, hogy nem tudom kielégíteni. Vajon azért, mert annyira belefeledkezem?

De most itt van alattam a pucér Gakuko, és akármit csinálhatok vele. Csak vajon honnan kell kezdeni azt az akármit?"

"Az így elvaduló napokba véletlenül beköszöntő, kurta józanság idején Hide az ebédlőasztalnál könyökölt, és kibámult az ablakon. Most már el kellene indulnia valahova. Lehet, hogy az nem olyan hely, amihez konkrét helynév tartozik. Erős volt benne az érzés, hogy ezt így nem lehet tovább. Valamit tenni kell. Tenni kell.

Mit kell tenni?"

"Vajon úgy működik a társadalom, mint egy vonatjegy, mely érvényét veszti, ha megszakítjuk az utazást? És akkor ő leszállt útközben? Többször tán nem is szállhat expresszvonatra? De egy személyvonat vajon elvinné? Ő még nem forgalomból kikapcsolt állomás, biztosan előtte is megáll majd vonat."

"Én majd kerülőt teszek, téged nem felejtelek."

Unlike me (Kate Havnevik)

Az a kérdés

Az a kérdés: Leszel-e a párom
Vagy inkább felkötöd magadat a nyáron?

Ha nem szeretnélek, ezt kívánnám neked.
Önző lélek, téged máshoz nem enged.

Nem is szeretlek, mégsem akarom.
Tiéd helyett inkább felvágom a saját karom.

Talán megtudom így, mi vagyok én.
Egy még élő, lüktetőn vérző lény?

Ha már sírni nem tudok, valamely gát rekeszti el,
mit tegyek, hogy szavaimat ne hidd el.

Nem vagyok valós, csak a képzeleted játszik.
Te sem vagy valós, csak a képzeletem játszik.

Elsétálunk egymás mellett, hazudunk magunknak,
másnak csak nem mondunk igazat.

Az a kérdés, mit akarsz? Hogy kit?
Én így nem akarlak. Nem értek semmit.

Mélyre ásott a szívbányász. Keresett téged,
hol nem voltál. A hullamosó végzett.

Minden fekete ott. Szép, tiszta fekete.
Nem volt fény, mi elért volna a fenékre.

Tükörre színeket festek. Elfuserált egy kép.
Meghajlott szín-lelés, de neked éppen elég.

Az a kérdés: Kell-e ez neked?
Repedt pohár csak megsebzi nyelved. S lelked.

Nemlétező álom az enyém. Tiéd más. És másvalaki.
Nem kellek, tudom. Csak mondanád már ki.

"Hali, szerintem menjetek el most fürdeni, mert valami baj van a meleg vízzel."
Mondjuk az, hogy neked háromszor kell fürdeni egy nap, plusz akkor még hajat is mosol és mosogatás közben sem jellemző, hogy spórolnál a vízzel?
Erre csak ennyit: Aaaaaaaahhhh!

Vannak azok a pillanatok, amikor rájövök, hogy mégiscsak van egy testvérem. Aki bár szeleburdi, sokszor nemtörődöm és nem vigyáz sem magára, sem bármilyen tárgyra, néha azért eszébe jutok. Legtöbbször persze akkor, ha kicsit vagy teljesen részeg. De ezzel nincs is baj, mert olyankor őszinték az emberek, nem? Ma is történt egy ilyen pillanat, nemrég... és azóta is csak mosolygok és a sok közösen megélt baromságunkra gondolok. Amikor felújították régen a csöveket a városban és mi lemásztunk a gödrökbe. Meg amikor suttyó kiskölkökként összegyűltünk a környékünkről és mindenfelé bicikliztünk. Akkor tanultam meg egy kézzel szotyizni. És persze az erdőjárások, amikor megtaláltuk a krokodil sziklát, meg felmásztunk a régi bánya oldalán, ahol én majdnem leestem, mert nem volt már erőm, és Ő visszamászott hozzám és segített. Ott maradtam volna, ha ő nincs. Meg amikor kavicsokkal és egyéb markolnivalóval dobáltuk az utcába betérő autókat. Egyszer olyannyira találtunk, hogy megállt a kocsi, kiszállt egy nő és becsöngetett hozzánk. Persze mi felmásztunk a padlásra, ott bújtunk vagy fél órát. Azután nem folytattuk ezt a tevékenységet. Amikor kezdtünk felnőni, egyre kevesebb lett a közös sztori. Eltávolodtunk egymástól, nem is tudom miért és hogyan. Talán az otthoni dolgok miatt. Most meg persze én itt vagyok Pécsen, ő meg Veszprémben. Sok a sérelem, meg az ilyen hülye dolgokon való összeveszés. De azért innen-onnan csöppen pár információmorzsa, hogy fontos vagyok neki. Kár, hogy nem tőle, de hát sosem volt az az érzelemkifejezős típus. Kivéve persze a barátnőkkel, de majd eljön ennek is az ideje. Addig is remélem, hogy azért vigyáz magára, és több autós balesete már nem lesz. Meg barátnő miatti majdnem... Szóval ezentúl majd én is felhívom többször, mert most ez a hívás a semmiből adott egy löketet. Csak legyen már végre nyugis időm, amit eltölthetnék vele.

Azt képzelem, hogy beszélsz hozzám.

Dolgok,

(- Megértés
- Tisztánlátás
- Hűség
- Tolerancia
- Ész
- Mértéktartás
- Lemondás
- Elismerés
- Kussolás
- Segítségnyújtás
- ...)

amik kivesztek a világból.

Our everyday life 35.

Ilyen ez a (mély)torkos csütörtök:

Cezanne-magos csirke. Mert belegecizett.

- Emo találkozó van ott?
- Utolsó vacsora...

- Légyszi csomagold be a sört, mert FELvitelre lesz. (25 emeletesre)

E: Nézd meg a bokám, tiszta száraz.
M: Olyan vagy, mint egy sivatag.
A: Száraz és homokos.
M: Az már a G. Ádám.

Látod, édesanyám

Nagy vonalakban

Nagy vonalakban megértesz,
máshogy nem is lehet.
Persze... most minek kertelj.
Mag nélküli gyümölcsként
csüngök a fán, sorvadok.
Madár se néz felém.
Közönnyel csiripelnek,
falják a magvasakat.
Nem bánt ez, tudod,
csak hogy kevés vagyok.
Mosdathatom magam esőben,
nem változik semmi
itt benn, a bensőmben.
A nincsből nem lesz több.
Talán, ha lehullok,
Szétesem és elrohadok,
nem leszek sok, csak elég.
Egy kis burjánzó penész
a törzset áztató földben.
Talán lenézhetek a völgyre innen.
S fenn, lelkem gyümölcsei
halottamból tovább élnek.
Talán ennyi megmarad belőlem.

Dizájncenter Vol. II.

 

Köszi, Anni! ^^

A halak sosem alszanak

Kihunyt fények vetülnek rám

Mohó szemek vizslatnak

Nem izgat engem más

Csak a falak megmaradjanak

Mámorba bújtatott szívek

Egymásért versenyt futnak

Ütemek dobbannak

Remegnek a falak

Ébredezik a képzelet

Játszik a valóság veled

Bársonyos tettlegesség

utamra nem enged

Táncnak álcázott toporgás

Hajnalba átringat

Lopva szívott cigaretta

Az idegekben matat

Tükörben homályos képek

Borulnak a falak

Kávéillat, fél pár cipő

A halak sosem alszanak

Sebek

Furcsa dolog realizálni azt, ha megsérültem. Egyszer csak észreveszem, hogy van a kezemen egy vágás, hogy fáj a térdem, véraláfutásos a karom... Hol és mikor szereztem én ezeket a sebeket? Nem tudom. Nem emlékszem rá. Szóval akkor ebből az következik, hogy az emberben csak később tudatosul a fájdalom? Csak később vesszük észre, ha valaki/valami bántott minket? Mire észbe kapunk, csak a sebek változatos térképei maradnak, de az okokra, okozókra nem deríthetünk fényt. Már rég eltűntek az erdő mélyén. Nem úgy mint az, amit tettek, amit mondtak. Ezek itt maradnak, belénk égve, vésve, leírva, kimondva. Most ezzel mit tudnék csinálni? Ha piszkálom, csak nagyobb hegekké válnak. Ha nem piszkálom, annál tovább ott maradnak. Virítanak, fájnak, ha  véletlenül hozzáérnek valamihez. Korlátoznak a tetteimben. Talán nem segíthet más, minthogy elfogadom, hogy vannak. Gyönyörködöm bennük, mint valami fényképben, amin a múltam díszeleg. Kenek rájuk valami kenőcsöt, hogy kevésbé fájjon, hamarabb gyógyuljon. Hogy belém olvadjanak, többé, és ne kevesebbé váljak általuk. Vajon én is hagytam már másokban ilyen sebeket? Biztos, hogy igen. Legalább is remélem, hogy voltak emberek, akiknek jelentettem annyit, hogy egy kis karcolás legyek a kisujjukon, egy otthagyott borosüveg, egy félig megivott pohár víz. Egy dobbanás a szívben.

Szakdogázás

Bár már kezd az agyamra menni ez a kérdőív kiértékelés dolog, mert azért 2785 választ végigolvasni kissé unalmas és fárasztó és fáj a kezem meg a vállam meg a szemem is gúvad kifelé a helyéről, vannak olyan hozzászólások, amik jobb kedvre derítenek. Például ezek (később még bővülhet L=):

"Semennyire, de szeretem a zsiráfokat."    ... Hát köszi, én is. :D

"Körülöttem felszintes emberek élnek."

"Néha tényleg azt érzi az ember, hogy akár ez egy szekta is lehetne."   Micsodaaaaa :O

Ez gyakran ismétlődik: "ASD."  xD

"Minden kérdésre 0."   Hány éves vagy? Mekkora az IQ-d? Stb. Azért kösz. :)

"Köszönöm, hogy kitölthettem. Viszlát."  Nincs mit. Viszlát. =D

"Online barátokkal évente 1-2szer összejövünk és iszunk, mint a gödény."  Ez mindent elmond.

"Nem igazán élem az ofline-ak életét." 

"He?"     He?



Most lehet, hogy gonosznak tűnök, de ezektől a beszólásoktól függetlenül nagyon hálás vagyok mindenkinek, hogy kitöltötték, mert tényleg sokat segítettek. Még akkor is, ha sok válasz értékelhetetlen, még az is válasz, és abból is sok mindent le tudok szűrni.

Talpam alatt gördülnek a kavicsok
Hintával száll az emlék fel-le
Olcsó játék volt a gyermekkor
Játszóterek nem szűnő kertje.