Our everyday life 54.

Szar szemét szar alak vagy. És még fütyölsz is, b*zdmeg... mindenre... Istenem, miért teremtettél ilyen hülyének...

Alfimacsek filozófiája

"Azt mondta, hogy huszonnégy órából huszonnégy órát gondol rám, hogy mennyire szeret, de mondtam neki, hogy a gondolat az olyan, hogy meg lehet baszni, és még azt sem érzi, úgyhogy ha lehet, akkor tettekkel bizonyítson inkább." 

(Simon Tamás: Vérmacska avagy Alfi világuralomra tör, 253. oldal)

Our everyday life 53.

Erika éppen a Tiszta ügyet nézi. Jim Caviezel az új kedvenc színésze, aki játszik ebben. Ránézek a filmre, éppen a képen van. Felkiáltok, mint Peter Griffin:
- Ott a spanod, Jézus!
 ........

Társas játék

Szerelmes kiskamaszként tekintek rád frufrum félhomályából. Félve, talán észreveszed, amit rejtegetni próbálok. Kinőttünk már rég ebből a játékból. Leginkább te, én mondhatni egyszerűen kiestem a második körben.

Nem tudok ellépni erről az átkozott mezőről. "Továbbhaladás csak hatos dobással." A táblán csak az én elárvult bábum álldogál, míg sorra kopog a dobókocka az asztalon. Kettes. Egyes. Kettes. Újra kettes. Hármas. Ez a maximum. Azt hiszem, örök életemre itt ragadok. A szettnek már rég vége, a többi játékos a tűz mellett üldögél, forralt csokit szürcsölgetve, fecsegve, el is felejtkeztek rólam. Továbbléptek, míg én újra és újra eldobom életem ketteseit. Percek, napok, évek telnek el így.

Erre feltűnt egy új kihívó, személyedben. Felálltál a startmezőre, rögtön két kockával dobsz, szélsebesen falod a köröket, néha belépsz az én mezőmre - már hívhatom így, nem? -, de hamar ki is jutsz a csapdából. Nevetve rám kacsintasz, én elkapom a tekintetem. Nem bírok szembenézni veled. Még nem bírok szembenézni magammal. Megszokásból dobok egy kettest. Eddig nem fájt ez a megbízható semmi. De te zavarod a köreimet. A köreiddel zavarod tornyosuló elvesztegetett lépéseim imbolygását.

Megszemléllek, régen láttam már emberi arcot ilyen közelről. Kedves szavakat suttogó ajkak, értelmes szempár, fiatal vonások. Hány éves lehetsz?

- Mióta játszod ezt a partit? - szalad ki a kezedből két négyes. Gyorsan visszazuhanok magamba, forgatom ujjaim között a legömbölyödött sarkú kockám.

- Nem számolom a dobásokat, nem is emlékszem. Fontos ez egyáltalán? - gyorsan arrébb rúgom jobbommal a szék mellett heverő füzetet. Sikertelen dobásaim statisztikájának lapról lapra feldúltabb múzeumát.

- Csak tudni akartam, mekkora hátrányt kell ledolgoznom.

Már megint az a mosoly. Miért mosolyogsz? Bántóan zavarba ejtő ez a megnyilvánulásod. Tovább játszunk. Vagy inkább csak te játszol velem? Olyan kérdéseket teszel fel, amikre nem tudok válaszolni. Honnan kellene mindezeket tudnom? Te honnan tudod? Te meg a hátrány... itt nekem van mit behoznom. Hármas. Francba. Igazán kezdem felhúzni magam. Csak rostokolok egy helyben.

- Igazán eltűrhetnéd a hajad.

- Igazán befejezhetnéd a kigúnyolásom. - Támadok. Mindig ez van. De már nem tudom visszaszívni, inkább még jobban a tincsek mögé temetkezem.

- Csak látni szeretnélek. De ahogy akarod.

És megint itt vagyunk, és megint elfuserálom, és megint egyest dobok, és megint ellépsz mellettem, és megint itt hagynak és megint és megint és megint. Kettes. Kifújom az orrom, megfázásra hivatkozom. Hümmögsz. Már nem beszélgetünk. Szerelmes kiskamaszként tekintek rád frufrum félhomályából. Félve, talán észreveszed, amit rejtegetni próbálok. Kinőttünk már rég ebből a játékból. Leginkább te, én mondhatni egyszerűen kiestem a második körben.

Kezed kecsesen zárja körbe a kockákat. Ráncolod a homlokod. Dupla hatos. Lassan lépegetsz, a mozdulatok közben rám nézel, félrekapom a fejem, kutatok valami után a zsebeimben, lehajolok kikötni a cipőm.

- Te jössz.

Felülök, összeborzolom a hajam. Megszokásból dobok egy kettest. Rákönyökölök az asztalra, fújtatok.

- Hahó, nem lépsz végre? - kérdezed, karodat lengetve arcom előtt.

- Mivel csak hatossal lehet, nem igazán akarok csalni. - felelem unottan, rád sem nézve.

- De hát hatost dobtál, nézd.

Felpillantok frufrum mögül a táblára. Valóban. A dobókocka hatos lapját villogtatva ácsorog várakozón porlepte bábum mellett. Fülem mögé tűröm a hajam. Rád nézek. Mosolyogsz. Remegő kézzel megfogom kisemberem és lépek. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt... hat. Az ujjaim helyén világosabb folt villan rám a báburól.

"Húzzon egy szerencsekártyát." S te máris nyújtod felém a paklit.

Our everyday life 52.

Elég kicsi a különbség a kacsa és a béka hangja között.
De mégis elég nagy.
A nap mondása, éjjel 1:23-kor.