Buborékvilág

Szivárványszínű, ezerarcú buborékok
kapaszkodnak egymásba lankadatlanul.
Egymáshoz simítják arcuk lágy vonalát,
sűrűsödnek, izegnek-mozognak akaratlanul.

Tudják, rövid az élet, szavakra nincs idő.
Beszédes tekintettel éltetik egymást,
kacagnak, játszanak a hullámok tetején.
Visszhangzó pukkanás a vég, semmi más.

Kiserdőben jártam...

Végre. Szó szerint ezer éve nem voltam ott, talán csak gondolatban jártam végig a régi ösvényünket. Most úgy döntöttem, elég idő telt el, így hát sapka-kabát, és indulás. Első meglepetés: hajléktalanok laknak sátorral, mindennel felszerelve a fő ösvénytől 3 méterre. Érdekes. Azzal nem volt gond, hogy megtaláljam az utat (ha lehet annak nevezni). A VHF melletti Sédhez vezető lejtős, kitaposott ösvényen le, majdnem az aljánál jobbra begázolni a susnyásba, fel a dombra, a tetőig, aztán a régi kerítés mellett egészen a Krokodil-sziklánkik.

bÁlom

Kedvetlenül száll a lélek,
elillan, ha hozzáérnek.
Kihull kezéből minden,
mit szorgosan cipelt
ide-oda, tova, ahova
csak a szél hordta.
Ma egy régi, korhadt
álom vágja szájon,
holnap már csókkal
édesíti létét a bálon
megpillantott herceg
ajkain csüngő törődés.
Mint a mesében, ezzel
kezdődött el a kötődés.
Szó vagy ígéret nem esett.
Arcuk volt csak festett,
egymásba gabalyodott
mosolyuk csupaszon
vonta körbe együttlétük.
Kihunyt minden körülöttük.
Lelkük tovább csillogott...
Mindenki látta a billogot.

Our everyday life 28.

- AF is visszatért~ ^^
- AF? Agyf*sz?
- Szóval majd fordíts.
- Ja hogy AnimeFever. Lol. =D
- Hülye...

Szedjed má' össze magadat most már nem igaz már na már!!!

Tavaszi álomkép

A hétvégén volt a temetésem. Bocs, hogy nem hívtalak. Igazán rövid, de szép misét tartottak a tiszteletemre. A Nap volt a pap, szentbeszéde pedig a domboldalon széltől ringatózó friss tavaszi füveken végigjártatott fénye. Körülvettek a jelenlévők, a távoli hósipkás, néhol fekete árnyékba burkolózó hegyek ormai, az alanti partot szelíden, ritmusosan simogató hullámok, az öreg, titokzatos erdő göcsörtös fái és a közelben legelésző kecses őzek  csoportja. Nem voltam magányos, bár nem siratott senki, csak egy futó zápor hullatta cseppjeit a vad virágokra felettem. Ott fekszem a dombtetőn. Nincs fejfám, amiről megtalálhatnád elhagyott testem. A virágok mutatják csupán az utat hozzám. Kicsi, de annál rettenthetetlenebb virágokat növesztettem az akaratommal. Tengerkék, szalmasárga és angyalszárnyfehér kis lágy szirmok armadája szárítkozott a meleg levegőben. Csak egy-egy kihívóbb lila  fejecske magasodott ki és pöttyözte szerény kertem halovány csendéletét. Kitartó farkasvonyítás vetett véget a ceremóniának. A jelzést meghallva a megrémült csorda minden tagja füleket hátracsapva, farkakat behúzva tovaiszkolt vékony lábain, be az erdő nyújtotta homály menedékébe. A tiszteletkört lefutottuk hát. A zápor dagadozó felhői űzőbe vették a Napot, itt hagyva engem néma gondolataim között. Miután egy szellő erre sodorta búcsúzó cseppjeit, virágaim boldogan megfürödve suttogták neki: "Holnap is várunk." Egyezségünk zálogaként szivárványt húzott az égre. Most már nyugodtan dőltem hátra, hogy elveszhessen benne végtelen tekintetem.

Nem hiszek

Kiégés.

Kiégtél megint. Azt mondod így megy ez.
Én meg hogy az nem jó, kis gyufaszál,
mert a végén elfogysz végleg. Elhamvad minden tüzed.
És akkor majd én éhen halok, miközben siratlak téged,
kedves gyufaszál.
Akkor fejbe lövöm magam. Vigasztalsz ezzel.
De hisz nincs is már fejed, az volt az első, mit elvesztettél.
Csak belül égek ki. Világosítasz fel. És tényleg,
ott van még a fejed a helyén.
Gyorsan elszaladok egy vödör vízért! Loholnék.
Ez fizikailag kiolthatatlan. Tartasz vissza.
Gondolkozom, mit tehetnék.
Akkor majd mentálisan takargatlak
egy olyan köpennyel, ami mindent elolt.
...
Már csinálod? - Nem érzed? - Lényegében...
jó.  - Ennek örülök. - De egy agymosással többet segítenél.
Mondod kiüresedett szemmel, magad elé bámulva,
melegedve.
Ez nem az én hatásköröm, de körbetelefonálhatok.
Ha gondolod. És te gondolod.
De akkor már nem leszel ugyanaz. Mondom félve.
És az baj? Szerintem nem.
Beletörődve a kagyló után nyúlok.
De azért itt hagyom a köpenyt, jó?

Az alkoholista és a lúzer

- Te, nem megyünk el inni valahova?
- Minek? Már amúgy is részeg vagy.
- Deeee. Tudod, nehéz fenntartani ezt az állapotot. Keményen kell dolgoznom rajta.
- Inkább azon dolgoznál ilyen keményen, hogy találj valami melót.
- Minek? Te úgyis eltartasz. Hiszen egy lúzer vagy, és hagyod, hogy élősködjem rajtad.
- Igaz.... Akkor induljunk.

----------

Egyik legszebb filmzene

"Where once was light
Now darkness falls
Where once was love,
Love is no more
Don't say goodbye
Don't say I didn't try

These tears we cry
are falling rain
For all the lies you told us
The hurt, the blame
And we will weep to be so alone
We are lost
We can never go home

So in the end,
I'll be what I will be
No loyal friend
was ever there for me
Now we say good-bye
We say you didn't try

These tears you cry
Have come too late
Take back the lies
The hurt the blame
And you will weep
when you face the end alone

You are lost
You can never go home
You are lost
You can never go home"

Vágyakozás

I.

- Mit kapok ajándékba?

- Az titok. Majd meglátod, ha eljött az ideje.

- De az még olyan messze van...

- Csak tudsz még várni egy kicsit karácsonyig, nem?

- De az még olyan messze van...

Mondtam már szinte századszorra édesanyámnak. Már alig vártam, hogy eljöjjön az a bizonyos nap. Minden egyes reggel, mikor felébredtem, odarohantam az ággyal szemközti ajtóhoz, hogy újabb X-et helyezzek el fekete alkoholos filcemmel a falon függő naptár decemberi lapján. Ma is eljátszottam ezt a szertartást. Már csak egy hét. Már csak egy hét, és megtörik a varázs. Egy hét, és az álmokból valóság lesz. Egy hét, és a valóság összetöri gyermeki lelkem. S én örökre felnőtt maradok.

- Szerinted mit kapunk?

Our everyday life 27.

- "Lord Faa a gyiptusok királya...."
- Faa King.


- Milyen saurus?
- Triceratropsz?
- Igen.

- Az én daimónom bármi lehet. Csak kis medvebocs legyen, ami jegesmaci.

Our everyday life 26.

- Miket beszélsz?
- Semmit, mint általában.

A lila micimackós füzet szösszenetei I.

Madárcsipogás. Levélzörgés. Kövek koccannak egymáshoz hangosan. Szinte belezúg a lány feje ebbe a hangzavarba. Huhogás, szárnycsattogás. Apró lábak szaladó lépteinek nesze hallatszik a bozótosból. Fel-felsüvít a szél. Megrezzennek a bokrok, a fák. Hajlonganak a fűszálak is az égi leheletben. Már teljesen összekócolódott a lány barna haja. Ide-oda cikázik az arca előtt a holdfényben. De nem törődik vele. Minek? Hagyja, hadd járja a saját útját a felbukkanó szellőkkel, amik táncra hívják minden hajszálát sorban. Élvezi, ahogy játszik vele a szél, gyengéden, szerelmesen, mint mikor régen a fiú játszott vele ujjaival ugyanúgy. Lehunyja a szemét, odaképzeli maga elé, mintha ő lenne most ott mellette. Mintha még mindig régi kedvesét babonázták volna meg a barna loknik. Kinyújtja a lány a kezét, hogy ő is megérintse a fiú rövid, szerteágazó fürtjeit, de csak a levegőbe markol. Csak a szellő tincsei játszanak az ujjai között. Felnyitja szomorú zöld szemeit. Eltűnik a szeretett kedves, egy könnycsepp integet neki. Újra elment. Már régóta játssza ezt a csalfa hazug játékot. Csak néha, egy-egy pillanatra tér vissza emlékképe fájdítani a lány szívét. Hogy újabb darab szakadjon le róla, mikor elmegy a kedvenc kávézójuk mellett. Mikor kezét a kilincsen nyugtatva tétován áll a bejárat előtt. Mikor meghallja a közös dalukat a rádióban és feltekeri a hangerőt. Mikor megpillantja a polcon a tőle kapott kötetek katonás sorba rendezett gerinceit. Mikor zihálva riad fel egy közös emlék eltorzult álomtörténetétől megriadva. Mikor levegőt vesz. Újabb és újabb szívszilánkok hullanak kupacba valahol. Mint a homokóra apró szemcséi, egyre csak fogynak, szüntelenül, a törött semmibe. A szél is elállt.

(Kicsit felújítva)

Lopom a napot. Ki veszi meg?

Our everyday life 25.

- Imádom Jean Reno-t.
- Jah. Akkorát alakított a Mozillában is... mármint a Godzillában...

Hol fakad...?

     Sötét démon közelít. Ebben a végeláthatatlan sűrű és mély ködben csak az ő képe dereng fel a vak szürkeségben. Ahogy fényesen, feketén siklik felém. Próbálok elfutni, el, messzire, mielőtt még megérinthetne. De már ő sem lát mást vörösen villogó szemeivel, mint engem. Én vagyok az áldozata mára. Ő küldte ezt a gyilkos ködöt is a vidékre. Hogy mindenki tudja, Övé ez az éjszaka. Aki szembeszáll, meghal. És mint meghunyászkodó kiskutyák, engedelmesen tértek házaikba mind a falusiak. Magukra zárták az ajtókat, ablakokat, behúzták a függönyöket, hogy még az árnyéka se leshessen be a félelmetes Úrnőnek. Lihegve szedem a lábaim. "Gyorsabban, gyorsabban! Nem kaphat el! Még nem! Még nem akarom!" Az izzadságcseppek patakként folynak végig arcomon, csípi a szemem a sok mocskos nedű. Ökölbe szorított kezemmel gyorsan kidörzsölöm őket - feleslegesen, úgysem látok semmit, aztán rohanok tovább. "Gyerünk! De hova? Merre?" Hol lelhetnék menedéket, hiszen nincsen senki, aki segíthetne, aki oltalmat nyújtana. Mostanra mindenkin eluralkodott a félelem. A rettegés, ami nem engedi mozdulni egyetlen végtagjukat, de még egyetlen agysejtjüket sem. Mozdulatlan, élettelen, néma testek csupán. Kőszobrok, akik merev tekintettel nem látnak semmit ebből a világból. Egyedül vagyok, egyedül kell eljutnom olyan messzire, amennyire csak lehet. De értelmetlen ez a menekülés, mert Ő sokkal hatalmasabb nálam, a Nő, aki csalódásaiból és haragjából kovácsolt véres kaszával irtja ki mindazt az életből, amire féltékeny, amitől fél. Az Istennő, aki mások szenvedéséből és bánatából merít erőt és hatalmat. Én, aki annyi csalódásom után sem pártoltam át hozzá - pedig hogy hízelkedett, hogy csábított magához, legyek legkedvesebb és legfélelmetesebb szolgája - végleg felmérgesítettem, s Ő végre végleges döntésre szánta el magát. El kell törölni minden léptem nyomát, minden hangom visszhangját, minden tekintetem és tettem emlékét, minden gondolatom apró foszlányait. A létemet. Mert azzal csak Őt káromlom. Csak az Ő mivoltát kérdőjelezem meg, s teszem nevetség tárgyává. És az Istenség ezt nem tűrhette tovább, betelt a pohár, és a kicsorduló fekete gennynek nincs, ami gátat szabhatna. Ezért kell most menekülnöm, mert szembeszállni Vele lehetetlenség, nincs ki legyőzné ezt a mérhetetlen vágyat, mely állandóan szenvedés, kín, vér és halál után sóhajtozik. Menekülnöm kell, csak egy kicsit tovább. Csak egy kicsit, hogy aztán megtaláljam magamban a választ, ráeszméljek, hogy mivel lehetne legyőzni Őt. Találnom kell egy helyet, ahol lejegyezhetem mindazt, amit Róla tudok. Hogyha én nem, legalább más megtalálhassa a megoldást. Titkon hátra tekintek. Meglepetésemre Ő nincs sehol. Lelassítok kicsit, majd kifújva megállok. Az elátkozott éjjel feketeségében nem látom mindennél sötétebb alakját, fémesen megcsillanó súlyos fegyverét és azt a két rubint módjára páváskodó üres szembogarat. De nem nyugodhatok meg teljesen. Sosem nyugodhat meg az ember, mikor ily ádáz gyűlölet trónol szabadon a világon. "Futnom kell tovább! Túl könnyelmű vagyok." Egy fél fordulattal újra rávenném magam a menekülés gyötrő monotonságára, de visszahőkölök a vérszomj ily fojtogató közelségétől. Hátraesem a rám meredő gyönyörű arctól és annak gúnyos mosolyától. Hegyes fehér fogai csak úgy vakítanak a fekete semmi után. Felhorzsoltam a kezem, nem voltam elég óvatos. "Chh. Átejtett. Hogy lehettem ilyen ostoba?!" Próbálok hátra kúszni, minél messzebb Tőle, de követ engem, nem hagy egy centi távolságot sem nekem. Egyre csak zihálok, de alig kapok levegőt, olyan hideg körülöttem minden, hogy szinte szétroppantja a tüdőm. Felemeli súlyos Kaszáját. A penge alig egy lélegzetnyire állapodik meg a torkomtól. Kúszok egyre csak hátra, mígnem egy kőfalba ütközik a hátam. Nincs menekvés, vége a macska-egér "játéknak".

     - Te komolyan azt hitted, hogy szembeszegülhetsz... Velem?!? Aki hatalmasabb minden másnál ezen a Földön? Nem is érezted még igazán a hatalmam. Nem tudod, milyen nagy ereje van az elkeseredettségnek és a bánatnak. Ez a ti bajotok, embereknek. Sohasem álltok ki magatokért és mindig elérhetetlen álmok után vágyódtok. Aztán ha nem éritek el, csak másra terelitek a felelősség terhét, magatokban pedig összeroskadtok. Összeomlik a kis világotok, amit addig oly nagy gondoskodással építgettetek. Aztán csak sírtok szüntelenül. Tulajdonképpen saját magatoknak építitek a giotint. Magatok élezitek a bárdot, és önként húzzátok meg a kötelet. Ezért születtem meg én is. Mert amíg az emberek ilyen ostobák és hagyják magukat összetörni, addig én létezem, és a hatalmam csak nő, olyan nagyra, amit elképzelni sem tudtok. Meg akartam osztani veled, mert annyira hasonlítasz rám. Esélyt adtam neked a túlélésre. Persze te pökhendi módon nemet mondtál. Hát akkor szenvedj és halj meg te is!!

     Miközben ezeket a sértő szavakat vágta hozzám, rájöttem, hogy igaza van. Mindenben igaza van. Meglendítette fekete Kaszáját, hogy végső csapást mérjen rám. De én nem féltem, nem akartam már tovább menekülni. Nem volt rá szükség. Már teljesen belenyugodtam. Lehunytam a szemem, összeszorítottam a testem, és vártam, hogy vak dühétől vezérelve lecsapjon. Hallottam diadalittas nevetését és a szél hangját, amint kegyetlenül átszelte a levegőt a gyilkos penge. Éreztem, ahogy bal vállamtól egészen a lábamig széthasít. De fájdalom nem követte a felismerést. Hogy is követhette volna. Hiszen rájöttem mindenre. Most már nem árthat nekem. Most már tudom, hogy felettem nincs hatalma. Megszakadt kacajának dallamtalansága, kérdőn tekintett le rám. Értetlenség futott végig minden tagján, miért nem áztatja saját, meleg vérem testem minden egyes porcikáját. Nem értette, miért nem érzi a végtelen rettegést és a friss vércseppek simogatását az arcán. Felálltam, kétkedve elkacagtam magam, és ráemeltem villogó tekintetem. Egész testében megremegett a látványtól. Akaratlanul hátrált két lépést. Aztán feleszmélve újra lecsapott rám. Újra, újra, és újra. Minden irányból és módon megpróbált véget vetni határozott és érthetetlen jelenlétemnek. De minél többször sújtott le haragja, annál határozottabban ébredt fel bennem valami. Annál gyorsabban vonult vissza körülöttem a köd, annál világosabb lett minden.

     - Tudod... Én nem félek a csalódástól. Már annyiszor megéltem, szinte kedves ismerősként tekintek rá. Hát akkor meg miért féljek? Álmokat sem kergetek többé. Csak élni akarok. Megismerni minden örömöt és bánatot. Hogy milyen illata van a szakadó esőnek egy ismeretlen vidéken, hogy milyen íze van a keserűségnek, hogy hogyan tekint rám egy férfi, mikor megkéri a kezem. Tudni akarok és megélni minél többet, s így az lesz az álmom, ami az életem. Nem vágyom már semmi másra, mint amit elém hoz. Ezért nem ölhetsz meg. Te, aki csak haragból, csalódásból, magányból és félelemből állsz, még csak meg sem érinthetsz. Már nem ugyanabban a világban létezünk. Egykor egy voltál közülünk. Te is ember voltál, de hagytad, hogy eluralkodjon rajtad ez az őrület. Szörnyeteggé váltál ahelyett, hogy szembenézz magaddal és a világgal. El akarod pusztítani, mert az elpusztított téged. De én most már feletted állok.

     Rettegve, száját tátva, fogait kocogtatva nézett rám. Nem akarta elhinni. Ez túl volt mindenen, mint amit Ő el tudott képzelni. Leroskadt a földre, fülsiketítve tört ezer darabra a kaszája. Közelebb léptem, tovább remegett. Szemei vöröse halvánnyá, színtelenné fakultak. Én egyre fényesebb, fenségesebb lettem, lényemmel tiportam el minden erejét. És ő sikítva foszlott semmivé. Tudtam, hogy nem tűnt el örökre, de tudtam azt is, hogy nem legyőzhetetlen.

Kihunyt fények mit mesélnek

Hős

"Ne figyeljetek rám, mert komolyan beszélek."

Mondja betintázva Tintás, a 'Tokiói keresztapák' című animében, mikor éppen egy temetőben keresnek használható és elfogyasztható ételt. A filmet Satoshi Kon rendezte még 2003-ban, és végre én is eljutottam odáig, hogy megnézzem. És nem kellett csalódnom, ez egy újabb remekmű a japánok kezéből.

A történet 3 hajléktalan, Miyuki (az otthonról elszökött tinilány), Hana (a "vén szaros" transzvesztita) és Tintás (az igazi hobo) egyik karácsonyát követi végig, amikor is találnak egy elhagyott csecsemőt a szemétben. És hát mi mást kezdhet vele egy ilyen utcán verbuválódott család, mint magukhoz veszik, majd elindulnak megkeresni a kisgyermek szüleit, miközben próbálnak választ találni arra, hogy miért kerülhetett szenteste az utcára. És bár egy átlagos nyomozós, poénkodós, múltkiderülős sztorit várnánk, ahogy halad a történet, sok meglepetésben lesz része annak, aki végignézi. Hiszen minden mindennel összefügg, és olyankor történik valami váratlan és meglepő, amikor nem is várná az ember, aztán csak tátott szájjal mered a képernyőre.

Rendkívül szórakoztató, elgondolkodtató és nagyon jól összerakott, kidolgozott kis film ez. Bepillantást enged egy olyan világba, melyet csak megvetve, távolról figyelünk, s melynek senki sem szeretne a tagja lenni. Kiderül, hogy karácsonykor igenis történhetnek csodák, ha az ember esélyt ad nekik, hogy megtörténjenek, és nyitott szívvel, segítőkészen fordul mindenkihez, függetlenül attól, hogy mennyi idős, milyen nemű, vagy hogyan néz ki.

"Bár az anyja lehetnék... de sajnos csak egy szerencsétlen transzvesztita vagyok."

"- Mi a kívánságod, varázsoljak neked, vagy hívjak mentőt?
- Mentőt...
- Micsoda pimaszság!"

Még utoljára...

... visszagondolok tavalyra. Nem volt kifejezetten jó évem, de a megszokás hatalma, hogy ezt már fel sem veszem annyira, mint régen. Azért pár dolog történt, amit érdemes lejegyeznem. Tehát akkor a számvetés:

Egy elvesztett és újrakezdett barátság. Sok elmúlt barátszerűség. Két új internetről összeszedett barát. Véglegesen betelt hazai pohár. Az eddigi legjobb, sorsszerűen megkapott munkahelyem (Kagyló ^^). Plusz két elvégzett egyetemi szemeszter. Nulla komoly pasi. Jó pár méregből elszívott cigaretta. Új részleget nyitottam az agysejttemetőben. Egy új családtag a kicsi Noémi személyében. Elhatározások tömkelege (Szakmai, sulis, költözés, pénzügyek, célok, emberekhez való hozzáállás...) Idén - azaz már tavaly - kezdtem el mangát fordítani/szerkeszteni és blogot írni. Eddigi legjobb lakhely és lakótárs meglelése itt Pécsen.

Azt hiszem röviden ennyi, a lényeg benne van, ha nem, akkor nem. Puszipá.

Our everyday life 24.

- Ott volt XY, aki az exem, meg Zé, aki egy másik exem, sőt még M. is, aki szintén az exem...
- Hát EXpresszó, nem?