Hol fakad...?

     Sötét démon közelít. Ebben a végeláthatatlan sűrű és mély ködben csak az ő képe dereng fel a vak szürkeségben. Ahogy fényesen, feketén siklik felém. Próbálok elfutni, el, messzire, mielőtt még megérinthetne. De már ő sem lát mást vörösen villogó szemeivel, mint engem. Én vagyok az áldozata mára. Ő küldte ezt a gyilkos ködöt is a vidékre. Hogy mindenki tudja, Övé ez az éjszaka. Aki szembeszáll, meghal. És mint meghunyászkodó kiskutyák, engedelmesen tértek házaikba mind a falusiak. Magukra zárták az ajtókat, ablakokat, behúzták a függönyöket, hogy még az árnyéka se leshessen be a félelmetes Úrnőnek. Lihegve szedem a lábaim. "Gyorsabban, gyorsabban! Nem kaphat el! Még nem! Még nem akarom!" Az izzadságcseppek patakként folynak végig arcomon, csípi a szemem a sok mocskos nedű. Ökölbe szorított kezemmel gyorsan kidörzsölöm őket - feleslegesen, úgysem látok semmit, aztán rohanok tovább. "Gyerünk! De hova? Merre?" Hol lelhetnék menedéket, hiszen nincsen senki, aki segíthetne, aki oltalmat nyújtana. Mostanra mindenkin eluralkodott a félelem. A rettegés, ami nem engedi mozdulni egyetlen végtagjukat, de még egyetlen agysejtjüket sem. Mozdulatlan, élettelen, néma testek csupán. Kőszobrok, akik merev tekintettel nem látnak semmit ebből a világból. Egyedül vagyok, egyedül kell eljutnom olyan messzire, amennyire csak lehet. De értelmetlen ez a menekülés, mert Ő sokkal hatalmasabb nálam, a Nő, aki csalódásaiból és haragjából kovácsolt véres kaszával irtja ki mindazt az életből, amire féltékeny, amitől fél. Az Istennő, aki mások szenvedéséből és bánatából merít erőt és hatalmat. Én, aki annyi csalódásom után sem pártoltam át hozzá - pedig hogy hízelkedett, hogy csábított magához, legyek legkedvesebb és legfélelmetesebb szolgája - végleg felmérgesítettem, s Ő végre végleges döntésre szánta el magát. El kell törölni minden léptem nyomát, minden hangom visszhangját, minden tekintetem és tettem emlékét, minden gondolatom apró foszlányait. A létemet. Mert azzal csak Őt káromlom. Csak az Ő mivoltát kérdőjelezem meg, s teszem nevetség tárgyává. És az Istenség ezt nem tűrhette tovább, betelt a pohár, és a kicsorduló fekete gennynek nincs, ami gátat szabhatna. Ezért kell most menekülnöm, mert szembeszállni Vele lehetetlenség, nincs ki legyőzné ezt a mérhetetlen vágyat, mely állandóan szenvedés, kín, vér és halál után sóhajtozik. Menekülnöm kell, csak egy kicsit tovább. Csak egy kicsit, hogy aztán megtaláljam magamban a választ, ráeszméljek, hogy mivel lehetne legyőzni Őt. Találnom kell egy helyet, ahol lejegyezhetem mindazt, amit Róla tudok. Hogyha én nem, legalább más megtalálhassa a megoldást. Titkon hátra tekintek. Meglepetésemre Ő nincs sehol. Lelassítok kicsit, majd kifújva megállok. Az elátkozott éjjel feketeségében nem látom mindennél sötétebb alakját, fémesen megcsillanó súlyos fegyverét és azt a két rubint módjára páváskodó üres szembogarat. De nem nyugodhatok meg teljesen. Sosem nyugodhat meg az ember, mikor ily ádáz gyűlölet trónol szabadon a világon. "Futnom kell tovább! Túl könnyelmű vagyok." Egy fél fordulattal újra rávenném magam a menekülés gyötrő monotonságára, de visszahőkölök a vérszomj ily fojtogató közelségétől. Hátraesem a rám meredő gyönyörű arctól és annak gúnyos mosolyától. Hegyes fehér fogai csak úgy vakítanak a fekete semmi után. Felhorzsoltam a kezem, nem voltam elég óvatos. "Chh. Átejtett. Hogy lehettem ilyen ostoba?!" Próbálok hátra kúszni, minél messzebb Tőle, de követ engem, nem hagy egy centi távolságot sem nekem. Egyre csak zihálok, de alig kapok levegőt, olyan hideg körülöttem minden, hogy szinte szétroppantja a tüdőm. Felemeli súlyos Kaszáját. A penge alig egy lélegzetnyire állapodik meg a torkomtól. Kúszok egyre csak hátra, mígnem egy kőfalba ütközik a hátam. Nincs menekvés, vége a macska-egér "játéknak".

     - Te komolyan azt hitted, hogy szembeszegülhetsz... Velem?!? Aki hatalmasabb minden másnál ezen a Földön? Nem is érezted még igazán a hatalmam. Nem tudod, milyen nagy ereje van az elkeseredettségnek és a bánatnak. Ez a ti bajotok, embereknek. Sohasem álltok ki magatokért és mindig elérhetetlen álmok után vágyódtok. Aztán ha nem éritek el, csak másra terelitek a felelősség terhét, magatokban pedig összeroskadtok. Összeomlik a kis világotok, amit addig oly nagy gondoskodással építgettetek. Aztán csak sírtok szüntelenül. Tulajdonképpen saját magatoknak építitek a giotint. Magatok élezitek a bárdot, és önként húzzátok meg a kötelet. Ezért születtem meg én is. Mert amíg az emberek ilyen ostobák és hagyják magukat összetörni, addig én létezem, és a hatalmam csak nő, olyan nagyra, amit elképzelni sem tudtok. Meg akartam osztani veled, mert annyira hasonlítasz rám. Esélyt adtam neked a túlélésre. Persze te pökhendi módon nemet mondtál. Hát akkor szenvedj és halj meg te is!!

     Miközben ezeket a sértő szavakat vágta hozzám, rájöttem, hogy igaza van. Mindenben igaza van. Meglendítette fekete Kaszáját, hogy végső csapást mérjen rám. De én nem féltem, nem akartam már tovább menekülni. Nem volt rá szükség. Már teljesen belenyugodtam. Lehunytam a szemem, összeszorítottam a testem, és vártam, hogy vak dühétől vezérelve lecsapjon. Hallottam diadalittas nevetését és a szél hangját, amint kegyetlenül átszelte a levegőt a gyilkos penge. Éreztem, ahogy bal vállamtól egészen a lábamig széthasít. De fájdalom nem követte a felismerést. Hogy is követhette volna. Hiszen rájöttem mindenre. Most már nem árthat nekem. Most már tudom, hogy felettem nincs hatalma. Megszakadt kacajának dallamtalansága, kérdőn tekintett le rám. Értetlenség futott végig minden tagján, miért nem áztatja saját, meleg vérem testem minden egyes porcikáját. Nem értette, miért nem érzi a végtelen rettegést és a friss vércseppek simogatását az arcán. Felálltam, kétkedve elkacagtam magam, és ráemeltem villogó tekintetem. Egész testében megremegett a látványtól. Akaratlanul hátrált két lépést. Aztán feleszmélve újra lecsapott rám. Újra, újra, és újra. Minden irányból és módon megpróbált véget vetni határozott és érthetetlen jelenlétemnek. De minél többször sújtott le haragja, annál határozottabban ébredt fel bennem valami. Annál gyorsabban vonult vissza körülöttem a köd, annál világosabb lett minden.

     - Tudod... Én nem félek a csalódástól. Már annyiszor megéltem, szinte kedves ismerősként tekintek rá. Hát akkor meg miért féljek? Álmokat sem kergetek többé. Csak élni akarok. Megismerni minden örömöt és bánatot. Hogy milyen illata van a szakadó esőnek egy ismeretlen vidéken, hogy milyen íze van a keserűségnek, hogy hogyan tekint rám egy férfi, mikor megkéri a kezem. Tudni akarok és megélni minél többet, s így az lesz az álmom, ami az életem. Nem vágyom már semmi másra, mint amit elém hoz. Ezért nem ölhetsz meg. Te, aki csak haragból, csalódásból, magányból és félelemből állsz, még csak meg sem érinthetsz. Már nem ugyanabban a világban létezünk. Egykor egy voltál közülünk. Te is ember voltál, de hagytad, hogy eluralkodjon rajtad ez az őrület. Szörnyeteggé váltál ahelyett, hogy szembenézz magaddal és a világgal. El akarod pusztítani, mert az elpusztított téged. De én most már feletted állok.

     Rettegve, száját tátva, fogait kocogtatva nézett rám. Nem akarta elhinni. Ez túl volt mindenen, mint amit Ő el tudott képzelni. Leroskadt a földre, fülsiketítve tört ezer darabra a kaszája. Közelebb léptem, tovább remegett. Szemei vöröse halvánnyá, színtelenné fakultak. Én egyre fényesebb, fenségesebb lettem, lényemmel tiportam el minden erejét. És ő sikítva foszlott semmivé. Tudtam, hogy nem tűnt el örökre, de tudtam azt is, hogy nem legyőzhetetlen.