I.
- Mit kapok ajándékba?
- Mit kapok ajándékba?
- Az titok. Majd meglátod, ha eljött az ideje.
- De az még olyan messze van...
- Csak tudsz még várni egy kicsit karácsonyig, nem?
- De az még olyan messze van...
Mondtam már szinte századszorra édesanyámnak. Már alig vártam, hogy eljöjjön az a bizonyos nap. Minden egyes reggel, mikor felébredtem, odarohantam az ággyal szemközti ajtóhoz, hogy újabb X-et helyezzek el fekete alkoholos filcemmel a falon függő naptár decemberi lapján. Ma is eljátszottam ezt a szertartást. Már csak egy hét. Már csak egy hét, és megtörik a varázs. Egy hét, és az álmokból valóság lesz. Egy hét, és a valóság összetöri gyermeki lelkem. S én örökre felnőtt maradok.
Kérdeztem az ágyba visszabújva hű pajtásomtól, Fülitől. Fülit nagyon régen találtam. Valamikor rég, a szebb napokban, mikor még kézen fogva sétáltunk Édesanyámmal. Cukrászdába készültünk, hogy megünnepeljük az előző napi irodalomból hazavitt ötösömet. Ez is egyfajta szertartássá vált az életünkben. Akárhányszor ötöst kaptam az iskolában, mindig elmentünk valahova egy sütire, vagy egy gombóc fagyira. Szerettem ezt. Úgy gondoltam, majd valamikor, mikor már nekem is lesz egy szöszke, pisze kislányom vagy kisfiam, én is továbbviszem ezt, mint valami hagyományt. Persze nem azért, hogy csak az édességért tanuljanak. Nem. Hanem azért, hogy a velem, kettesben töltött időt akarják. Anya ilyenkor mindig megdicsért. Mindig azzal a mondattal kívánt jó étvágyat, hogy "A jövődre!". Ő hitt benne, hogy egyszer sokra viszem. Hitt benne, hogy egyszer, mikor már nem lesz ereje dolgozni; se önmagáért, se másért; akkor majd én egy biztos pont leszek az életében. Egy olyan pont, melynek neve fel-felbukkan a tévében, az újságokban, az interneten, esetleg egy könyvben. Mely pont majd beteljesíti az ő "i"-jét. Én is hittem ebben az álomban. Hittem, hogy én azért vagyok, hogy önmagam által boldoggá tegyem az embereket, főként édesanyámat. Az az ember akartam lenni, aki minden egyes hétvégén pompás, cukormázas, édes süteményekkel megrakott tálcával lepi meg idős édesanyját.
Ebben a boldog időben találtam rá Fülire. Hazafelé tartottunk a cukrászdából egy nyári délutánon. Hemzsegett a Kossuth utca, miközben mi szorgosan nyaltuk olvadó fagyijainkat. Én csokit kértem. Anya citromot. Mint mindig. Már éppen befordultunk a szökőkút mellett, mikor Füli mélabúsan rám tekintett. Megakadt rajta a szemem. Sok kisgyerek játszott a mocskos vízben, a három meztelen szajha lábai alatt, mégsem pillantott rá senki sem. Megsajnáltam. Úgy éreztem, ha nem viszem haza, mentem örökre elsüllyed abban a 10 centis tócsában. Így hát anyám rosszalló tekintetének ellenállva odarohantam, és kiemeltem a vízből a fuldokló mackót.
- Anya! Haza kell vinnünk, sürgősen orvosi ellátásra szorul! Ha nem segítünk rajta és műtjük meg minél hamarabb, megszakad a szíve. És én azt nem akarom. Meg aztán egy fürdés sem ártana neki.
Orromat facsarva húztam közelebb arcomhoz a mackót (melynek kacsóját két ujjam közé fogtam), hogy aztán megbabonázzanak a fekete gombszemek. Bal kezemből kiesett a fagyi, nagyot toccsant mellettem, pár gyerek sóvárogva odafordult. De én nem törődtem vele, mi az nekem. Semmi. Nem létezett már semmi más, csak a kis kék mackó és én. Boldogan körbefordultam vele, csak úgy pörgött piros szoknyám a hirtelen támadt légáramlatban. Szorosan magamhoz öleltem, és elneveztem: Fülinek. Merthogy hatalmas füle volt. Kettő.
Anyám csak nézett rám megrökönyödve, meg az aszfalton szétfolyó fagyifolyamra. Majd elmosolyodott, és látva boldog kettősünket, megenyhült.
- Doktornő, hívjunk talán egy mentőt, vagy ön kívánja beszállítani a beteget az ambulanciára?
- Inkább menjünk az én autómmal. Azok a mentősök megbízhatatlanok.
- És sikerült kiderítenie a személyazonosságát? Mondott már valamit?
- Igen. A neve Füli. Nincsenek szülei, árva. AB- vércsoportú, ezzel nincsen szerencsénk, de mindent el kell követnünk, hogy felépüljön, hiszen nincsen családja.
- És vajon honnan ez a név? Füli... elég különleges.
- És vajon honnan ez a név? Füli... elég különleges.
- Igen. Gondolom, merthogy hatalmas füle van. Kettő is.
- Értem. Talán örökbe kívánja fogadni, doktornő?
- Miért ne? Megtehetem, nem? Megfelelő képesítésem és hatalmam van ahhoz, hogy felneveljem. És a pénz sem akadály. Ugye, főnővér?
- Nem. Az bizony nem. Hiszen maga gazdag családból származik és számíthat az édesanyja segítségére is. Biztosan megérti majd a döntését.
- Úgy van. Én szerencsés vagyok. Mostantól legyen ő is az.
- Milyen beavatkozásra van szüksége?
- Azonnali szeretet infúzióra szorul, azzal kihúzza addig, amíg a kórházba érünk. Aztán fertőtlenítjük, és egy kombinált szívsebészeti műtéten fog átesni. Felnyitjuk a mellkasát, és az én szívem egy darabkáját hozzávarrjuk az övéhez. A megrongált részeket pedig eltávolítjuk. Kitörölve ezzel minden rossz emlékét.
- Amint hazaértünk, hozzálátok az előkészületekhez. De tudnia kell, csak akkor szabad véghez vinnie ezt a bonyolult beavatkozást, ha teljesen biztos önmagában. Amint összekötötte vele az életét, nem hagyhatja el többé. Azt már tényleg nem élné túl szegény pára.
- Minek néz engem, holmi elsőéves rezidensnek? Még szép, hogy tisztában vagyok mindennel. Szüksége van rám. És most már nekem is rá. Nem késlekedhetünk tovább felesleges szócsépléssel. Siessen főnővér, maga fog vezetni!
- Miért ne? Megtehetem, nem? Megfelelő képesítésem és hatalmam van ahhoz, hogy felneveljem. És a pénz sem akadály. Ugye, főnővér?
- Nem. Az bizony nem. Hiszen maga gazdag családból származik és számíthat az édesanyja segítségére is. Biztosan megérti majd a döntését.
- Úgy van. Én szerencsés vagyok. Mostantól legyen ő is az.
- Milyen beavatkozásra van szüksége?
- Azonnali szeretet infúzióra szorul, azzal kihúzza addig, amíg a kórházba érünk. Aztán fertőtlenítjük, és egy kombinált szívsebészeti műtéten fog átesni. Felnyitjuk a mellkasát, és az én szívem egy darabkáját hozzávarrjuk az övéhez. A megrongált részeket pedig eltávolítjuk. Kitörölve ezzel minden rossz emlékét.
- Amint hazaértünk, hozzálátok az előkészületekhez. De tudnia kell, csak akkor szabad véghez vinnie ezt a bonyolult beavatkozást, ha teljesen biztos önmagában. Amint összekötötte vele az életét, nem hagyhatja el többé. Azt már tényleg nem élné túl szegény pára.
- Minek néz engem, holmi elsőéves rezidensnek? Még szép, hogy tisztában vagyok mindennel. Szüksége van rám. És most már nekem is rá. Nem késlekedhetünk tovább felesleges szócsépléssel. Siessen főnővér, maga fog vezetni!
Így találkoztunk. Hazavittük, megmosdattam habos, szappanos fürdőben, aztán együtt aludtunk el az ágyamon, miután mindenféléről meséltem neki. Hogy nem lesz semmi baj, már nincs miért aggódnia, és hogy mi mindent fogunk együtt csinálni. És azóta sehova sem mentem nélküle. Egymás elválaszthatatlan legjobb barátai lettünk.
- Aliz! Meddig akarsz még lustálkodni? El fogsz késni az iskolából én meg a melóból! A gabonapelyhed is teljesen elázott már! Egy-kettő, ki az ágyból!
- Máris!
II.
Már csak két X-nek maradt hely karácsony napjáig. Izgatottan szemléltem a szépen kipingált kis naptáramat. Mikulások, rénszarvasok, fenyőfák és díszeik, csillagok lepték el a napok szigorú, keretezett rubrikáit. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg újra.
- Anya! Mit kapok ajándékba?
- Az titok. Majd megtudod, ha délután megvársz az iskola előtt.
- De az olyan mesz... - kezdtem volna a jól megszokott rigmusokat - Hogy micsoda?? Délután? Komolyan mondod?
Bujkáló mosollyal, de komoly szemekkel nézett rám reggeli kávéja fölül, miután nagy robajjal visítozva kivágtattam a szobából a konyhába, ahol keresztbe tett lábakkal ült a sötét asztal mellett. Lihegve vártam a válaszra, Füli is remegve érdeklődött nyugtot nem lelő kezemben.
- Kihűl a kakaód.
Jól van. Értem. Nem szabad eltérni a reggeli rutintól attól még, hogy mindjárt karácsony van és én megőrültem. Leültem hát és nekiálltam falatozni a friss vajas kiflit és szürcsölni a forró kakaót. Már én is úgy megszoktam ezt a rendszert. 6.30-kor kelés. Reggeli, aztán öltözködés. Miután anya is megitta a kávéját és gyorsan átfutotta az újságot a tévé monoton zúgását fél füllel hallgatva, beterelt a fürdőszobába és felültetett a bárszékre. Magasan van a tükör, és én látni akarom a készülő művet, hogy beleszólhassak a rendezésbe, ha kell, így anya megvette nekem ezt az ülőalkalmatosságot. Szeretem ezt. Senki másnak nincs ilyen a világon a fürdőszobájában. Legalábbis senki olyannak, akit ismerek. Mindenki, aki nálunk járt, csak ámult a csoda láttán. Anya minden reggel kifésüli az éjjeli forgolódás keltette szénakazlat. De sosem volt olyan durva, mint a fodrász néni, aki érzéketlenül tépte a hajam. Nem szerettük őt Fülivel. Anya mindig gyengéd volt velem, akármiről is legyen szó. Éreztem, hogy nem is a fésűvel, hanem a szeretetével simít végig a hajamon. Aztán megköti két copfba, felcsatolja, összefonja, vagy amit csak kitalálok. Az eredmény mindig mestermű. Majd jöhet a közös köpködős-vicsorgós fogmosás. Aztán fürkésző szemeim kereszttüzében anya kevés sminket tesz fel magára. Anya nagyon szép. Nekem még nem való a smink. Még csak ártana, nemhogy segítene. Anya ezt mondta, és én hiszek neki. Ezután kalap, kabát, csizma, hátamra hátizsák (jól megpakolva), Füli a kezembe. Kopogó cipősarkak ritmusára, frissen mosott merev ruhák suhogására száll a levegőben a parfümillat. Halkan pukkan a tévé, a kapcsoló koccan az asztalon. Kulcscsomó egymásnak csendülő medáljai kelnek táncra. És végre anyu is megjelenik a folyosón, együtt megyünk le a lépcsőn, szállunk be a nagy fekete Fordba, bekötjük magunkat, és 7:15-kor irány az iskola.
Minden bizonnyal ma is így fog történni minden, de most nem bírok magammal. Csámcsogva kérdezem meg:
- Komolyan megkapom ma az ajándékom? De ugye nem versz át? Mert ha igen, akkor annyira meg fogok haragudni rád, hogy elbújok a szekrény mélyén lévő csapóajtó alatti kamrácskámban, és újévig ki se dugom az orrom. - Összehúztam a szemeim, próbáltam határozottságot színlelni az üres fenyegetés mellé.
- Tudod, hogy neked sohasem hazudnék. Ma, ha vége az iskolának, mondd meg Jolika tanárnőnek, hogy kihagyod a délutáni foglalkozást, mert el kell vigyelek valahova. Add oda neki ezt a levelet is légy szíves, különben nem fog hinni neked.
Elém tolta az asztalon fekvő fehér, megcímzett ("Kerekes Tanárnőnek!") levelet.
- Miért ne hinne nekem?
- Hiszen mindannyian tudjuk, milyen nagy mesemondó vagy.
Elnevette magát, de én csak durcás képpel tekintettem vissza rá. Magamban persze örültem, hogy kihagyhatom a napközit. Ádám ma félre akar hívni és elmondani nekem valami "nagyon fontosat". Na persze, biztos megint csak meg akarja húzni a hajam, és kicsúfolni, amiért mindig magammal hordozom Fülit. Nem tudom, miért nem tud békén hagyni. Utálom őt, annyira goromba.
- Szóval mit kapok ajándékba?
Csak egy félig felhúzott szemöldök és egy lenéző fejcsóválás válaszolt nekem unottan.
- Anyaaaaa, ne csináld már!
- Mondtam, hogy ma megtudod. De nem most. Ne legyél türelmetlen, mert a végén meggondolom magam. Szóval délután, miután átadtad a levelet, menj ki az iskola elé, és várj ott. 2-kor ott leszek érted, oké? Aztán megkapod végre azt a hőn áhított ajándékodat.
- Jaj, anya, én úgy szeretlek!
És azonnal ugrottam is a nyakába, ujjongva, sikítozva, mígnem mérges kopogást hallottunk és megriadva elhallgattam.
- Na most már elég legyen a zajongásból! Kora reggel így visongani! Ez egy panel, kérem, vékonyak a falak!
Összenéztünk, és halkan kuncogni kezdtünk. Már megint. Pedig nem is voltam olyan hangos. Erzsi néni egyszerűen csak nem bírja elviselni, hogy rajta kívül más is lakik itt. Bezzeg én hallgathatom minden délután az üvöltő, szerelméért síró Lucecitát...
- Máris!
II.
Már csak két X-nek maradt hely karácsony napjáig. Izgatottan szemléltem a szépen kipingált kis naptáramat. Mikulások, rénszarvasok, fenyőfák és díszeik, csillagok lepték el a napok szigorú, keretezett rubrikáit. Nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg újra.
- Anya! Mit kapok ajándékba?
- Az titok. Majd megtudod, ha délután megvársz az iskola előtt.
- De az olyan mesz... - kezdtem volna a jól megszokott rigmusokat - Hogy micsoda?? Délután? Komolyan mondod?
Bujkáló mosollyal, de komoly szemekkel nézett rám reggeli kávéja fölül, miután nagy robajjal visítozva kivágtattam a szobából a konyhába, ahol keresztbe tett lábakkal ült a sötét asztal mellett. Lihegve vártam a válaszra, Füli is remegve érdeklődött nyugtot nem lelő kezemben.
- Kihűl a kakaód.
Jól van. Értem. Nem szabad eltérni a reggeli rutintól attól még, hogy mindjárt karácsony van és én megőrültem. Leültem hát és nekiálltam falatozni a friss vajas kiflit és szürcsölni a forró kakaót. Már én is úgy megszoktam ezt a rendszert. 6.30-kor kelés. Reggeli, aztán öltözködés. Miután anya is megitta a kávéját és gyorsan átfutotta az újságot a tévé monoton zúgását fél füllel hallgatva, beterelt a fürdőszobába és felültetett a bárszékre. Magasan van a tükör, és én látni akarom a készülő művet, hogy beleszólhassak a rendezésbe, ha kell, így anya megvette nekem ezt az ülőalkalmatosságot. Szeretem ezt. Senki másnak nincs ilyen a világon a fürdőszobájában. Legalábbis senki olyannak, akit ismerek. Mindenki, aki nálunk járt, csak ámult a csoda láttán. Anya minden reggel kifésüli az éjjeli forgolódás keltette szénakazlat. De sosem volt olyan durva, mint a fodrász néni, aki érzéketlenül tépte a hajam. Nem szerettük őt Fülivel. Anya mindig gyengéd volt velem, akármiről is legyen szó. Éreztem, hogy nem is a fésűvel, hanem a szeretetével simít végig a hajamon. Aztán megköti két copfba, felcsatolja, összefonja, vagy amit csak kitalálok. Az eredmény mindig mestermű. Majd jöhet a közös köpködős-vicsorgós fogmosás. Aztán fürkésző szemeim kereszttüzében anya kevés sminket tesz fel magára. Anya nagyon szép. Nekem még nem való a smink. Még csak ártana, nemhogy segítene. Anya ezt mondta, és én hiszek neki. Ezután kalap, kabát, csizma, hátamra hátizsák (jól megpakolva), Füli a kezembe. Kopogó cipősarkak ritmusára, frissen mosott merev ruhák suhogására száll a levegőben a parfümillat. Halkan pukkan a tévé, a kapcsoló koccan az asztalon. Kulcscsomó egymásnak csendülő medáljai kelnek táncra. És végre anyu is megjelenik a folyosón, együtt megyünk le a lépcsőn, szállunk be a nagy fekete Fordba, bekötjük magunkat, és 7:15-kor irány az iskola.
Minden bizonnyal ma is így fog történni minden, de most nem bírok magammal. Csámcsogva kérdezem meg:
- Komolyan megkapom ma az ajándékom? De ugye nem versz át? Mert ha igen, akkor annyira meg fogok haragudni rád, hogy elbújok a szekrény mélyén lévő csapóajtó alatti kamrácskámban, és újévig ki se dugom az orrom. - Összehúztam a szemeim, próbáltam határozottságot színlelni az üres fenyegetés mellé.
- Tudod, hogy neked sohasem hazudnék. Ma, ha vége az iskolának, mondd meg Jolika tanárnőnek, hogy kihagyod a délutáni foglalkozást, mert el kell vigyelek valahova. Add oda neki ezt a levelet is légy szíves, különben nem fog hinni neked.
Elém tolta az asztalon fekvő fehér, megcímzett ("Kerekes Tanárnőnek!") levelet.
- Miért ne hinne nekem?
- Hiszen mindannyian tudjuk, milyen nagy mesemondó vagy.
Elnevette magát, de én csak durcás képpel tekintettem vissza rá. Magamban persze örültem, hogy kihagyhatom a napközit. Ádám ma félre akar hívni és elmondani nekem valami "nagyon fontosat". Na persze, biztos megint csak meg akarja húzni a hajam, és kicsúfolni, amiért mindig magammal hordozom Fülit. Nem tudom, miért nem tud békén hagyni. Utálom őt, annyira goromba.
- Szóval mit kapok ajándékba?
Csak egy félig felhúzott szemöldök és egy lenéző fejcsóválás válaszolt nekem unottan.
- Anyaaaaa, ne csináld már!
- Mondtam, hogy ma megtudod. De nem most. Ne legyél türelmetlen, mert a végén meggondolom magam. Szóval délután, miután átadtad a levelet, menj ki az iskola elé, és várj ott. 2-kor ott leszek érted, oké? Aztán megkapod végre azt a hőn áhított ajándékodat.
- Jaj, anya, én úgy szeretlek!
És azonnal ugrottam is a nyakába, ujjongva, sikítozva, mígnem mérges kopogást hallottunk és megriadva elhallgattam.
- Na most már elég legyen a zajongásból! Kora reggel így visongani! Ez egy panel, kérem, vékonyak a falak!
Összenéztünk, és halkan kuncogni kezdtünk. Már megint. Pedig nem is voltam olyan hangos. Erzsi néni egyszerűen csak nem bírja elviselni, hogy rajta kívül más is lakik itt. Bezzeg én hallgathatom minden délután az üvöltő, szerelméért síró Lucecitát...
III.
14:05. Anya késik. Biztos benn tartották még egy kicsit a munkahelyén. Sokszor mondja, hogy nélküle talán levegőt sem tudnának venni. Persze mindig nagyokat nevetünk ezen, nem gondolja komolyan. Csak hát ő olyan maximalistaféle, nem tud addig eljönni, amíg nincs minden rendben. Nem baj, könnyen feltalálom magam, amíg várok rá. Addig majd játszom a frissen hullott hóval. Apró hóember hadak képe sejlett fel a szemeim előtt, amik mogorva képpel merednek egymásra a korláton sorakozva, mielőtt a végső ütközet elkezdődik Hógolyóföld uralmáért. Már olyan rég volt fehér karácsonyunk. De tegnap végre halk zizegésre keltem, és amint kipillantottam az ablakon, elvakitott a hóval takart háztetők kavalkádja és a járdák csillogó fehérsége. Örvendezve keltem táncra Fülivel, szinte sámántáncot jártunk, hogy sokáig kitartson a hó. Az ötödiken laktunk, nagyon messzire ellátni az ablakomból. Beláttam a tájat egészen a közeli erdőig. Úgy hulltak a fákra a hatalmas hópelyhek, mint porcukor a kuglófra. Azóta folyamatosan esik. Anya már bosszankodott is, mert "ha ez így folytatódik, kész káosz lesz a közlekedés". De engem nem zavart az égből hulló pihekönnyű szeplőrengeteg. Örültem neki.
Úgy érzem, ez a jele annak, hogy most végre különleges karácsonyunk lesz. Olyan, amilyen nem volt már nagyon rég. Mióta megkapta anya ezt az állást ebben a városban, a karácsonyt mindig a munkahelyén kellett töltenünk. Annyi munkája volt, hogy egyszerűbbnek látta, ha benn karácsonyozunk. Nem hagyhatott otthon egyedül. Kis karácsonyfát állítottunk az irodája sarkába. Kisebb volt még nálam is, de oda nem is kellett nagyobb. Én aggattam rá az üveg angyalkákat, fa diótörőket, a kisebb-nagyobb színes gömböket. De a csúcsot mindig meghagytam anyának, ő legyen, aki befejezi a csendéletet, ő szúrja fel a csúcsra a mozdulatlan hullócsillagot. Aztán csillagszórót gyújtottunk, elénekeltünk pár karácsonyi dalt a a kis hifibe rakott CD dallamait követve, aztán leültünk a lecsupaszított majd megterített asztalhoz vacsorázni. Kicsit megpihentünk, beszélgettünk. Később anya visszatért az irathalmokhoz, én pedig a mini TV elé vackoltam be magam a keskeny kanapéra egy bögre kakaóval és Fülivel, aki ilyenkor már bóbiskolt az álmosságtól. Engem sem kellett külön felszólítani, hogy kapcsoljam ki a tévét és aludjak. De idén máshogy lesz. Idén otthon töltjük a karácsonyt, hatalmas karácsonyfa ágai alatt, irathalmok papírszaga helyett fahéjillattal a levegőben, együtt főzőcskézve, hogy friss, és ne előző napról újramelegített kaját együnk. A háttérben megbújva a vörös orrú Rudolf, csilingelő Mikulás-szán suhogása, betlehemesek éneke. Semmi zavaró irodai zümmögés. Igen, így lesz...
14:15. Az első katonák már harcra készen sorakoztak. Füli, a hadvezér szózatot intézett a Nyugati seregnek, hogy fellelkesítse őket. Anya még sehol. Majd jól megdobálják őt is a bakák, a kémet, aki késik a kulcsfontosságú információ átadásával. Meg Ádámot is, az álnok banditát. Nincs kegyelem az áruló fattyúknak. Nagy szemeket meresztett, mikor a tanárnő elengedett. Hahá. Most megkapta, most én ölthettem ki rá büntetlenül a nyelvem, kifelé araszolva a padsorok között, miután összeszedelődzködtem. De ő csak szomorúan tekintett utánam. Furcsa volt látni rajta ezt az arckifejezést. Ennyire bántja talán, ha egy nap nem kínozhat? Fiúk... Sosem fogom megérteni őket. Anya azt mondta, hogy egyszer majd epekedni fogok utánuk, és otthon búbánatosan fogok szerelemről álmodozni az ablaknál ülve, elmerengve a tájon. Pfuj. Kötve hiszem. Én sosem leszek szerelmes. Hogy én megfogjam egy fiú mocskos kezét és megcsókoljam csutakos arcát? Még mit nem.
Mikor egy autó megállt a járdaszegély mellett, megfújták a kürtöket, meglengették a zászlókat, csatarendbe fejlődtek a seregek, és elindult a végső harc. Életre-halálra. Hógolyók cikáztak a levegőben, szinte nem lehetett látni semmit. Először a Nyugatiak voltak fölényben. Az autót csak egy pillantásra méltattam. Már a hangjából tudtam, hogy nem anyu és az öreg, fekete Ford az. Annak sokkal mélyebb, zörgősebb hangja van, ez meg szinte alig hallatott magáról valamit. Egy sötét zöld dzsip volt. Tovább folytattam a háború szemrevételezését, fontos minden esemény és annak bevésése az agyba, máskülönben hogyan tudnánk teljesen elmesélni a következő generációnak a történteket. Objektívnek kell maradni. Bár nem tudom, ez mit jelent, de a tanárnő mindig ezt szajkózta, amikor igazságot próbált tenni két verekedő között.
14:20. Hideg van, kezdek fázni. A kesztyűm is teljesen átázott. Füliből is kezd kifogyni a harci szellem. A katonák egyre fogyatkoznak. Vértől csatakos a harcmező. Hol van már anya? Talán vissza kellene mennem az iskolába, amíg ide nem ér. Az autó motorja leállt. Dideregve, kezemet összedörzsölgetve odapillantottam. A sofőr - egy férfi - lehúzta a jobb oldali ablakot. A szemünk összetalálkozott. Kedvesen rám mosolygott, én gyorsan elkaptam a tekintetem. Lehalkította a zenét, ami eddig tompán hallatszott csak. "...Christmas is all around me..." Odaszólt nekem.
- Hé, kislány! Anyukád küldött, gyere, szállj be!
Hirtelen felélénkültem, de aztán eszembe jutott, mit szokott anya mondani: "Ne állj szóba idegenekkel!" Meg hát úgy volt, hogy ő jön értem, szó sem volt harmadik félről. Ezért hát nem figyeltem rá, elfordultam. Úgy tettem, mintha nem hallanám és teljesen lefoglalna, hogy tovább tiporjam a havat a csizmámmal a sorra lezuhanó kis hóemberekkel együtt, akik Hógolyóföld nyugati és keleti felét elválasztó végtelen mély szakadéka fölött húzódó keskeny hídról lelépve váltak áldozataimmá. Én voltam a Keletiek hatalmas szörnye. A titkos fegyver.
- Na, Aliz, gyere! Anyukád mérges lesz rád és rám is, ha megfázol ebben a nagy hidegben. Még dolgoznia kell egy kicsit, nem tud időben jönni, ezért küldött engem. Otthon találkozunk majd vele.
Magamhoz vettem Fülit és megszorítottam. Honnan tudja a nevem?
- Nem beszélhetek idegenekkel.
Nevetve válaszolt.
- De hát nem vagyok idegen. Anyukád barátja vagyok, Péter, a melóban barátkoztunk össze... Mi lesz így az ajándékoddal?
Anya sosem beszélt nekem erről a férfiről. Péter... Biztos ez is olyan felnőttes dolog, hogy kik a barátai, ami nem tartozik olyan kislányokra, mint én. De azért furcsálltam a dolgot. És valami mélyen azt súgta, várjam meg a mamát. Füli is úgy gondolta, menjünk be az iskolába, és várjuk meg a mamát. De az ajándékom.
- Most akkor adjam valaki másnak az ajándékod?
- Ne! - szaladt kis a számon. Nem. Azt nem akarom. Hiszen olyan régóta vártam, hogy megkapjam végre. Hívogatóan kinyitotta az ajtót és kedvesen mosolygott. Kivillantak szép, egyenletes fogai. Jóleső meleg áramlott ki az autójából.
- Nos, akkor mi legyen?
Hát elhatároztam magam, felkaptam a táskám a földről, Fülit betettem a kabátom alá úgy, hogy kilásson, és beültem a férfi mellé.
- Hol az ajándékom?
- Először úgy illik, hogy bemutatkozunk egymásnak. Péter vagyok.
- Aliz. Szóval hol az ajándékom?
Körbepillantottam a hátsóülésre, hátha ott rejlik a díszes csomag, de nem volt ott más, csak használt, piszkos gyerekruhák meg pár doboz. Kapcsosak, laposak, mint amiben evőeszközt tartunk otthon, meg egy másfajta, amiben - a szagából ítélve - gyógyszer lehetett. Biztos, hogy nem ezekben van elrejtve az ajándékom. Az émelyítő gyógyszerszagot leszámítva finom fahéj és alma illat terjengett, mintha máris karácsony volna. Valószínűleg a visszapillantó tükrön himbálózva lógó lapos fenyőfából terjedt szét a hangulat.
- Nincs az autóban. Még el kell mennünk érte valahova, szóval kérlek, csukd be az ajtót és kösd be magad.
Becsaptam az ajtót, Péter rám mordult, de nem szólt semmit. Én bocsánatkérően pislogtam rá. Letettem a lábamhoz elázott hátizsákom és bekapcsoltam a biztonsági övet, miközben újra feltekerte a karácsonyi zenét. Felmorgott a motor, alig hangosabban, mint ahogy kívülről hallottam. Szinte dorombolt. Elindultunk, de én meg sem rázkódtam. Csak az ajándékra tudtam gondolni. Végre megkapom. Vajon mit találhatott ki anya? Biztos valami nagyon szuper dolgot. Remélem, az én ajándékom is tetszeni fog neki. Olyan régóta nyaggatom egy háziállat miatt. De mindig azt mondta, hogy még túl kicsi vagyok hozzá, és nem is érezné jól magát egy kisállat egy panellakás bezártságában. De reménykedni csak szabad. Kikanyarodtunk a város főútjára.
Eközben kirohant az iskolából Kerekes tanárnő.
(Folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése