Madárcsipogás. Levélzörgés. Kövek koccannak egymáshoz hangosan. Szinte belezúg a lány feje ebbe a hangzavarba. Huhogás, szárnycsattogás. Apró lábak szaladó lépteinek nesze hallatszik a bozótosból. Fel-felsüvít a szél. Megrezzennek a bokrok, a fák. Hajlonganak a fűszálak is az égi leheletben. Már teljesen összekócolódott a lány barna haja. Ide-oda cikázik az arca előtt a holdfényben. De nem törődik vele. Minek? Hagyja, hadd járja a saját útját a felbukkanó szellőkkel, amik táncra hívják minden hajszálát sorban. Élvezi, ahogy játszik vele a szél, gyengéden, szerelmesen, mint mikor régen a fiú játszott vele ujjaival ugyanúgy. Lehunyja a szemét, odaképzeli maga elé, mintha ő lenne most ott mellette. Mintha még mindig régi kedvesét babonázták volna meg a barna loknik. Kinyújtja a lány a kezét, hogy ő is megérintse a fiú rövid, szerteágazó fürtjeit, de csak a levegőbe markol. Csak a szellő tincsei játszanak az ujjai között. Felnyitja szomorú zöld szemeit. Eltűnik a szeretett kedves, egy könnycsepp integet neki. Újra elment. Már régóta játssza ezt a csalfa hazug játékot. Csak néha, egy-egy pillanatra tér vissza emlékképe fájdítani a lány szívét. Hogy újabb darab szakadjon le róla, mikor elmegy a kedvenc kávézójuk mellett. Mikor kezét a kilincsen nyugtatva tétován áll a bejárat előtt. Mikor meghallja a közös dalukat a rádióban és feltekeri a hangerőt. Mikor megpillantja a polcon a tőle kapott kötetek katonás sorba rendezett gerinceit. Mikor zihálva riad fel egy közös emlék eltorzult álomtörténetétől megriadva. Mikor levegőt vesz. Újabb és újabb szívszilánkok hullanak kupacba valahol. Mint a homokóra apró szemcséi, egyre csak fogynak, szüntelenül, a törött semmibe. A szél is elállt.
(Kicsit felújítva)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése