A hétvégén volt a temetésem. Bocs, hogy nem hívtalak. Igazán rövid, de szép misét tartottak a tiszteletemre. A Nap volt a pap, szentbeszéde pedig a domboldalon széltől ringatózó friss tavaszi füveken végigjártatott fénye. Körülvettek a jelenlévők, a távoli hósipkás, néhol fekete árnyékba burkolózó hegyek ormai, az alanti partot szelíden, ritmusosan simogató hullámok, az öreg, titokzatos erdő göcsörtös fái és a közelben legelésző kecses őzek csoportja. Nem voltam magányos, bár nem siratott senki, csak egy futó zápor hullatta cseppjeit a vad virágokra felettem. Ott fekszem a dombtetőn. Nincs fejfám, amiről megtalálhatnád elhagyott testem. A virágok mutatják csupán az utat hozzám. Kicsi, de annál rettenthetetlenebb virágokat növesztettem az akaratommal. Tengerkék, szalmasárga és angyalszárnyfehér kis lágy szirmok armadája szárítkozott a meleg levegőben. Csak egy-egy kihívóbb lila fejecske magasodott ki és pöttyözte szerény kertem halovány csendéletét. Kitartó farkasvonyítás vetett véget a ceremóniának. A jelzést meghallva a megrémült csorda minden tagja füleket hátracsapva, farkakat behúzva tovaiszkolt vékony lábain, be az erdő nyújtotta homály menedékébe. A tiszteletkört lefutottuk hát. A zápor dagadozó felhői űzőbe vették a Napot, itt hagyva engem néma gondolataim között. Miután egy szellő erre sodorta búcsúzó cseppjeit, virágaim boldogan megfürödve suttogták neki: "Holnap is várunk." Egyezségünk zálogaként szivárványt húzott az égre. Most már nyugodtan dőltem hátra, hogy elveszhessen benne végtelen tekintetem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése