Ezerszer határoztam már el, hogy vége.
Hogy abbahagyom a tétlenkedést végre,
Hogy kilépek a házból. De nem tudom, mivégre.
Azt hiszem, inkább elteszem magam télire.

Ma megszűntem létezni.
Talán majd holnap.

A végzet már végzett...

A végzet már végzett.

Talán én is megérem

Azt a kort,

Amikor

Majd gondtalanul,

Hátra dőlve tudatosul

Bennem, hogy vége.

De nem kell érte

Aggódnom, mert megtettem,

amit kellett, amit lehetett.

Vagy mégsem?

Nem emlékszem,

Mi történt?

Elvitt egy örvény?

A törvény,

Hogy ami elromolhat,

Az el is romlik,

Úgy bizony.

Romlik az étel,

A száj, a fogak, nincs kivétel,

Csak ha fáj.

És fáj, nagyon fáj,

Hogy elhagytál.

Vagy talán én téged.

Remélem, hogy megérted,

Hogy nekem én,

S nem te meg a vén

Barátság a legfontosabb,

A világom ennél komorabb,

Zordabb, s ebben

A sötétben,

Nincs más, csak a vakság,

A hatalmas banzáj

Volt, mi ide űzött.

Nincs számomra kitűzött

Cél, még nincs.

Nem látom, mi a kincs

Bennem, nem lelem,

Pedig kutatom, keresem,

Ezer meg ezer soron át

Rágom magam át,

De nem találom az okot,

Hogy elhagyhassam a holtpontot.

De írok, szakadatlanul írok,

És sírok, mert feltárulnak sorra a sírok,

Miket gondosan betemettem,

Hogy az arcokat így felejtsem el.

A harcokat, miket nem is vívtam igazán,

Fiatalságom hajnalán,

Egyszerűen csak nem értettem,

Mi rosszat tettem,

Ami miatt ezt érdemlem.

Fáradt voltam akkor is,

Most is.

Magamban bíztam,

És nem hívtam

Senkit, és lám, még

Mindig itt az én.

Sajnos csak e sötét vadon mélyén.

Követők sokan, társ egy sem.

Néhányan felbukkannak mellettem,

De ez csak gyorsan múló szellem.

Máris tovatűnnek,

Mielőtt megfoghatnám kezüket.

De nem szabad csüggednem,

Mert messze még a székem,

Mibe vénen,

Részegen,

Mámorban és boldogan

Beleomolhat

A testem és a lelkem.

Igen, ez kell nekem.

Jump

Most egy ugrásra van szükségem. Egy olyan ugrásra, amivel magam mögött hagyom a múltat, és végre a jelenben kezdek el igazán élni. Azt hiszem, példát kell vennem Marshallról.

Hikikomori

Néha én is így érzem magam.... (De ma még muszáj kidugnom a képem... még a hideg idő ellenére is *brrr*)

 *Jegyzet: Megérte.

Egyszer régen

Egyszer régen megismertem valakit. Kedves volt és melegszívű. Amikor megfogta a kezem, már nem is éreztem, hogy mennyire hideg van. Pedig nagyon hideg volt akkor. Kint is, bent is.

Egyszer régen ismertem valakit. Vele szimatoltam minden egyes napon a fű illatát, amikor csak eleredt az eső. Belélegeztük, egész testünkben hagytuk végigáramolni azt a csodás, friss és nedves érzést, majd kileheltük, hogy érezzük egymás bensőjét.

Egyszer régen éreztem valaki közelségét. Elvitt sok-sok helyre. A gondolataiba, a vágyaiba, álmaiba. De csak egyszeri belépésre voltam jogosult. Táncoltunk az utca közepén, bámuló, rosszalló emberek gyűrűjében. Aztán, amíg bírtuk szusszal, nevetve futottunk tova valami árnyas, félreeső sarokba. Hogy végre magunkban lehessünk. És akkor csókolt meg. Hosszan. Szenvedélyesen. Szerelmesen. Ezeket a pillanatokat más nem látta. Nem engedtük, hogy akár bárki egy pillantást is vethessen ránk.

Rengeteg filmet végighallgattunk. Nem néztük, volt annál jobb dolgunk is… Máskor beültünk valami mozira. Az első sorba vettünk jegyet, és figyeltük a mögöttünk ülő embereket.

Volt, hogy kimentünk hajnalban a pályaudvarra. Megnéztük, hogy melyik az első busz, ami indul, és arra ültünk fel. Aztán a végállomáson szálltunk le, ettünk valamit, szerelmeskedtünk egy városszéli réten, majd újra felszálltunk a legelső induló járatra. És így ment tovább a forgatókönyv 3 napig. Imádtam azt a három napot.

Egyszer régen szerettem valakit. Magas volt. Széles vállú. A haja selymes. Féltékeny is voltam rá emiatt. De ő csak nevetett rajtam. Lebilincselt a vidám kacaja. Mindig megmosolyogtatott. Sokszor addig nevettünk, míg a végén már sírni kezdtünk.

Borzongató volt, amikor a fülembe súgta édes szavait – szeretlek, kellesz, kívánlak, maradj velem. Ahogyan végigsimított meleg kezével a hátam vonalán. Amikor erősen magához szorított, mikor a tizedikre araszoltunk a liftben. Aztán megnyomta a ’Stop’ gombot… Ilyenkor nem létezett más, csak az illata, mely körbe ölelt és az agyamig hatolt. A szívverése, mely ütemesen dobogtatta ugyanazt, mint az enyém. Ta-tam-ta-tam. Ta-tam-ta-tam. Lélegzésének szelíd szuszogása töltötte ki a világom, ahogy nyugodtan, békésen karolt át a liftben ülve, nem is tudom meddig. A végtelenségig.

Egyszer régen tartoztam valakihez. És ő is hozzám tartozott. Hogy honnan tudom? Mert ugyanaz a fény csillant mindkettőnk szemében. Ugyanaz az aranyszínű ragyogás, mely mindkettőnk ujját díszítette.

Egyszer régen… Igen. Egyszer régen nem láttam mást, csak a tomboló fehér hóvihart. Nem éreztem mást, csak azt, hogy fázom. Pedig melegen öltöztem, ahogy kell, sapka, sál, meg minden. Nem hallottam mást, csak a szél süvöltését és a ropogó lépteim. Az órámra néztem. Megállapítottam, hogy el fogok késni. Aztán hirtelen láttam egy villanást balról. Társult hozzá egy hangos csikordulás is. Belefájdult a fülem. Éreztem egy éles ütést, majd valami terjedő forróságot. De ez nem olyan megnyugtató melegség volt, ami az ő jelenlétében szokott elönteni. Nem is tartott sokáig, aztán megint hideg lett. Mindent, az elmémet, a lelkemet átható hideg volt csak körülöttem. Elkéstem.

Egyszer. Még nagyon régen. Megismertem valakit. Egymásba szerettünk. Az övé voltam. Boldogság járt át. Együtt voltunk egyek. Ma… már mást szeret. Máshoz tartozik. Meleg kezével mást vezet az utcán. Mást ölel, mást csókol, mást nevettet meg. És ez így van jól.

Ichi

Nos hát. Ha már face-en csináltam profilt - a sok nyavalygás megszüntetése végett -  gondoltam elkezdek firkantani egy blogot is. Legalább saját szórakoztatásra, ha másra nem is. Amíg igazán belevetem magam a dolgokba, addig is yoroshiku onegaishimasu! ^^