Talán én is megérem
Azt a kort,
Amikor
Majd gondtalanul,
Hátra dőlve tudatosul
Bennem, hogy vége.
De nem kell érte
Aggódnom, mert megtettem,
amit kellett, amit lehetett.
Vagy mégsem?
Nem emlékszem,
Mi történt?
Elvitt egy örvény?
A törvény,
Hogy ami elromolhat,
Az el is romlik,
Úgy bizony.
Romlik az étel,
A száj, a fogak, nincs kivétel,
Csak ha fáj.
És fáj, nagyon fáj,
Hogy elhagytál.
Vagy talán én téged.
Remélem, hogy megérted,
Hogy nekem én,
S nem te meg a vén
Barátság a legfontosabb,
A világom ennél komorabb,
Zordabb, s ebben
A sötétben,
Nincs más, csak a vakság,
A hatalmas banzáj
Volt, mi ide űzött.
Nincs számomra kitűzött
Cél, még nincs.
Nem látom, mi a kincs
Bennem, nem lelem,
Pedig kutatom, keresem,
Ezer meg ezer soron át
Rágom magam át,
De nem találom az okot,
Hogy elhagyhassam a holtpontot.
De írok, szakadatlanul írok,
És sírok, mert feltárulnak sorra a sírok,
Miket gondosan betemettem,
Hogy az arcokat így felejtsem el.
A harcokat, miket nem is vívtam igazán,
Fiatalságom hajnalán,
Egyszerűen csak nem értettem,
Mi rosszat tettem,
Ami miatt ezt érdemlem.
Fáradt voltam akkor is,
Most is.
Magamban bíztam,
És nem hívtam
Senkit, és lám, még
Mindig itt az én.
Sajnos csak e sötét vadon mélyén.
Követők sokan, társ egy sem.
Néhányan felbukkannak mellettem,
De ez csak gyorsan múló szellem.
Máris tovatűnnek,
Mielőtt megfoghatnám kezüket.
De nem szabad csüggednem,
Mert messze még a székem,
Mibe vénen,
Részegen,
Mámorban és boldogan
Beleomolhat
A testem és a lelkem.
Igen, ez kell nekem.
Beszédes. Jó.
VálaszTörlés