Egyszer régen megismertem valakit. Kedves volt és melegszívű. Amikor megfogta a kezem, már nem is éreztem, hogy mennyire hideg van. Pedig nagyon hideg volt akkor. Kint is, bent is.
Egyszer régen ismertem valakit. Vele szimatoltam minden egyes napon a fű illatát, amikor csak eleredt az eső. Belélegeztük, egész testünkben hagytuk végigáramolni azt a csodás, friss és nedves érzést, majd kileheltük, hogy érezzük egymás bensőjét.
Egyszer régen éreztem valaki közelségét. Elvitt sok-sok helyre. A gondolataiba, a vágyaiba, álmaiba. De csak egyszeri belépésre voltam jogosult. Táncoltunk az utca közepén, bámuló, rosszalló emberek gyűrűjében. Aztán, amíg bírtuk szusszal, nevetve futottunk tova valami árnyas, félreeső sarokba. Hogy végre magunkban lehessünk. És akkor csókolt meg. Hosszan. Szenvedélyesen. Szerelmesen. Ezeket a pillanatokat más nem látta. Nem engedtük, hogy akár bárki egy pillantást is vethessen ránk.
Rengeteg filmet végighallgattunk. Nem néztük, volt annál jobb dolgunk is… Máskor beültünk valami mozira. Az első sorba vettünk jegyet, és figyeltük a mögöttünk ülő embereket.
Volt, hogy kimentünk hajnalban a pályaudvarra. Megnéztük, hogy melyik az első busz, ami indul, és arra ültünk fel. Aztán a végállomáson szálltunk le, ettünk valamit, szerelmeskedtünk egy városszéli réten, majd újra felszálltunk a legelső induló járatra. És így ment tovább a forgatókönyv 3 napig. Imádtam azt a három napot.
Egyszer régen szerettem valakit. Magas volt. Széles vállú. A haja selymes. Féltékeny is voltam rá emiatt. De ő csak nevetett rajtam. Lebilincselt a vidám kacaja. Mindig megmosolyogtatott. Sokszor addig nevettünk, míg a végén már sírni kezdtünk.
Borzongató volt, amikor a fülembe súgta édes szavait – szeretlek, kellesz, kívánlak, maradj velem. Ahogyan végigsimított meleg kezével a hátam vonalán. Amikor erősen magához szorított, mikor a tizedikre araszoltunk a liftben. Aztán megnyomta a ’Stop’ gombot… Ilyenkor nem létezett más, csak az illata, mely körbe ölelt és az agyamig hatolt. A szívverése, mely ütemesen dobogtatta ugyanazt, mint az enyém. Ta-tam-ta-tam. Ta-tam-ta-tam. Lélegzésének szelíd szuszogása töltötte ki a világom, ahogy nyugodtan, békésen karolt át a liftben ülve, nem is tudom meddig. A végtelenségig.
Egyszer régen tartoztam valakihez. És ő is hozzám tartozott. Hogy honnan tudom? Mert ugyanaz a fény csillant mindkettőnk szemében. Ugyanaz az aranyszínű ragyogás, mely mindkettőnk ujját díszítette.
Egyszer régen… Igen. Egyszer régen nem láttam mást, csak a tomboló fehér hóvihart. Nem éreztem mást, csak azt, hogy fázom. Pedig melegen öltöztem, ahogy kell, sapka, sál, meg minden. Nem hallottam mást, csak a szél süvöltését és a ropogó lépteim. Az órámra néztem. Megállapítottam, hogy el fogok késni. Aztán hirtelen láttam egy villanást balról. Társult hozzá egy hangos csikordulás is. Belefájdult a fülem. Éreztem egy éles ütést, majd valami terjedő forróságot. De ez nem olyan megnyugtató melegség volt, ami az ő jelenlétében szokott elönteni. Nem is tartott sokáig, aztán megint hideg lett. Mindent, az elmémet, a lelkemet átható hideg volt csak körülöttem. Elkéstem.
Egyszer. Még nagyon régen. Megismertem valakit. Egymásba szerettünk. Az övé voltam. Boldogság járt át. Együtt voltunk egyek. Ma… már mást szeret. Máshoz tartozik. Meleg kezével mást vezet az utcán. Mást ölel, mást csókol, mást nevettet meg. És ez így van jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése