Boldogabbat Mindenkinek!

Errre nem iszom

Aludni kéne, meg menni el messze, hidegbe emberekkel, akiket inkább feledni kellene.

Feledem is őket, meg ezt a nyomorult, elátkozott évet. Nincs egy pillanat, ami kiragad.

Kimarad jómagam alakja a kötelező tananyag lapjairól. Én okoztam ezt, tudom jól.

Csak „pár” rossz emlékfoszlány kísért, mik végig kísértek jellemtelen merev heteimen.

Ezreken csúszott el a józan ész, de már nincsen semmi vész. Az elfelejtett röpke

Percek darabos omlettje ott serceg a közöny elégett szenes serpenyőjébe törve.

Vissza van még vagy húsz óra. De rossz lóra tettem idén is. Hisz' ilyen az én formám.

Ahogy anyu sokszor lehordva megmondta, mégis csak fel kellett volna kelnem korán.

Pár óra. Ennyi most, ennyi csupán, mi elválasztja a keserédes múltat a semmi jövőtől.

Jelent feledve - így mámorosan este kifestve - dacosan szakítom ki az illatod bőrömből.

Gőzölgő, steril késsel vésem majd kifakult reggelen a holnapot meghasadt koponyámba.

"Te bamba!" Mondják rám máris vidám, arctalan figurák, akik alól mindjárt kirúgják

A széket. A fenéket. Fenékre estem én is, jó párszor. És sohasem volt néhány sor,

Mi vigaszt nyújtott volna. Csak ültem, zokogva, mogorva sorba hordva panaszom.

Ezért nem emelem rád alkohollal telt poharam, kedves kétezer-tíz, mire innék vajon?

Embergép

Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.

No more sorrow,
I say that all time.
No more sorrow,
that's the largest lie.

(Eredeti hely és forma: mangafan.hu, by: Tanashi.)

Azt hiszem, kicsit túlzásba estem.
De kell a megerősítés. Magamtól, magamnak.
És fáj a felismerés, hogy kevés vagyok.
Kevés vagyok hozzád, és régi önmagamhoz is.
Csak loholok a világ után, próbálom
behozni a lemaradást, de érzem,
hogy közben elveszek,
hogy a sok szép dolog között elfogyok,
"mint kevés vaj a túl nagy szelet kenyéren".
És ebben a kongó néma zajban
már csak egy filmet vetítenek:
léha életem semmilyen pillanatait.
A kóla szénsavmentes, a kukorica elégett.
A sztori lapos, nincs izgalom, se mondanivaló,
képi világa beszűkült, és homályos.
Nincs jellemfejlődés, csak visszafejlődés.
De nem azzá, aki egykoron voltam,
aki még egy szerethető karakter a prológusban:
egy szöszke, pisze orrú kis szorgos leányka.
Őt csúffá tették, megcsonkították és eltorzították.
Így született meg az első női ork.
S most, látván mivé lettem, fojthatatlan
harag gyúlt szívem megmaradt foszlányain.
Égetem magam, s mindenkit, aki közel
merészkedik. Sorra jönnek ők, azt hívén,
melegem oltalmuk lesz. De engem nem lehet
kihasználni (ordítom bele rendületlenül a sötétbe).
S miközben sorra gyújtom fel életem filmkockáit,
keresve - de nem lelve - az értelmet bennük,
a vágy, a bánat, a félelem és tanácstalanság
morzsáin felhizlalt máglyám rám rohasztja
dísztelen színházam.
S ott fekszem én, porban és hamuban,
felszálló papírfoszlányok közt bámulom
könnyes tekintetemmel az elérhetetlen magasságokat.
Magam vagyok a kiégett akarás,
egy vakarás a közösen szerzett régi hegen.
A csillagszerű lény, ki még ragyogása előtt
zuhant vissza az élet feliratú ketrecbe.
S kérdem én magamtól, s tőled,
hogy mi végre lettem ily csekély
része a nagy egésznek.

A minimalista sóhaja

Leteper a fáradtság,
már csak az ágy, mi szemed előtt lebeg.
Eltűnik a kitűzött cél,
mely eddig éltetett.

Nem látsz már mást,
csak táncoló csillagokat, fehér fényeket,
se szavak, se kihúzott sor
nincs, hogy felkavarja létedet.

Remeg a tested, a fejed zakatol,
bukdácsolva kúszol fekhelyedre.
S pihe-puha párnák közt
nem tudsz másra gondolni, csak egyre:

Csak a kettes meglegyen!

Hadakozó

Ha a karácsony felbukkan,
A szemekben csak ajándékok fénye csillan.
De ne hidd, hogy a szeretet kihalt,
Az igazi nem múlik el, az ott marad.
Kezeidben tartod, amit adtam - jómagam,
Oly egyszerű, mégis benne van minden, amit csak kaphatsz.
Zárd össze jól kesztyűs ujjaidat,
Ólom se zúzhassa szét kinccsel teli markodat.

(Egy kiábrándult Lánynak)

Our everyday life 23.

- Stephen King elmebeteg.
- Stephen King király.
- Tééééényleg?

Búcsú

Nos. Ez a nap is felvirradt. Olvadó hókupacokkal, latyakkal, és elsuhanó négykerekűekkel az ablak előtt. A függöny behúzva, nehogy már megzavarjon a szemből visszaverődő nap fénye. Az enyhülő hideg ellen védekezve pedig zárva a kis erkélyre nyíló ajtócska, hogy a PÉTÁV is elérje célját: megfőzzön minket élve, még a tavasz beállta előtt. Küzdöttem ez ellen sokszor, voltak viták, érvek cikáztak a szobában, kibújt a szög a zsákból, de most, így utoljára élveztem, hogy begubózhatom a jó melegbe, és magam köré fonhatom paplanom, nyakig felhúzva. "A csomagom kész van, a küszöbön áll". Csodálkozom magamon, hogy milyen lelkiismeretes voltam a hétvégén. Normálisan tanultam egy vizsgára, és még este be is pakoltam a hatalmas utazó táskámba, hogy ne ma bajlódjak vele - mint ahogy mindig is szoktam, az utolsó pillanatban. Én vagyok az 'Utolsó Pillanatok Embere'. Érdekes rájönni, hogy egy táskában elfér több, mint egy hónapnyi életem. Talán csak ennyi vagyok én is? Állandóan ezt az egy táskát cipelem magammal oda-vissza? Sebaj. Ennyi gondom legyen csak, a lényeg úgy is az, hogy a fejem a helyén legyen, pénz a zsebben, telefon fülhallgatóval a kézben, és laptop a kistáskában. Csupán ennyivel enyém lehet az egész világ. És ma újra útra kelek, indulok első számú otthonom felé, mely így, hogy oly rég láttam, csábítónak tűnik. Egyre csak vonz magához, de én nem ellenkezem. Hisz pompás vacsorák, beszélgetések és találkozások várnak rám. No meg a karácsony fényei, egy koncert, a szilveszter kavargása; és az életemben először lejegyzett szilveszteri fogadalmak. De hogy ne tudjak végleg elszakadni déli életemtől, még a szakdolgozatot is meg kell írnom, legalább a felét. De már ezt is várom. Végre nem leszek bezárva a kurzusok, beadandók és tételek hada közé. Végre szabadon mászkálhatok egy olyan szobában, házban, kertben és városban, melyet kívülről-belülről ismerek. Itt nőttem fel. Ez a hazám. Akármennyire megunom is néha, akármennyire elegem van a punnyadt légköréből, a veszekedésekből, mégiscsak ez az a hely, ahova hazatérhetek. Ahol, ha más nem, de egy ember, az édesanyám ölelő karjaival, és mosollyal vár rám.

Akkor hát búcsúzom tőled Pécs és Építők útja. Jövőre újra találkozunk! Felfrissülten, kipihenten, és majd mindent jól kibeszélünk megint. S üdvözöllek téged, Veszprém és Pipacs utca! Rég láttalak. Mi újság veled?

Our everyday life 22.

- Nekem nincs karácsonyi hangulatom. Feldíszíthettük volna kicsit a lakást, vagy vehettünk volna valami kis fát. De nem...
- Hol a fa, főnök?

Our everyday life 21.

- Aminek jönnie kell, az jönni fog.
- És ha jön, szembe kell néznünk vele.

Ex nihilo nihil.

Avagy: Semmiből semmi sem lehet. Egyik kedvenc latin közmondásom, ami most a kedves kis "Kiadói ismeretek"-re való tanulás közben ötlött eszembe. Hát fákk, ez az óra sem azt nyújtotta, amit elvártam volna egy egyetemi kurzustól, pláne ezzel a címmel...

Our everyday life 20.

- {@&#[łí€łÍ€ÍĐfgdlfgődkfd@Đ][ztrz-ggpdsjg
- Nem hallak ám.
- Nem is beszéltem.
- Te mindig beszélsz...

Nagy kő zuhan

"Mondd meg, ki vagy
és hány darab,
Reggeltől estig
Ragyogjon a Nap!
A csend beszél, hallgass velem,
Szoríts magadhoz,
Szép kedvesem.

Nagy Kő Zuhan, átrepült a szívemen
Segíts, hogy szép legyen, ha egyszer földet ér
Nagy kő zuhan, ez volt az életem
Ahonnan érkezett, oda egyszer visszatér."

<Republic: Nagy kő zuhan>

A semmiből került elő...

Our everyday life 19.

- Van Death Note DJ manga...
- És az durva vagy ilyen Lihgt-os?

Our everyday life 18.

"Semmi különös, sötét a kéró, elég büdös is. És persze dugig vagyunk halottakkal." (Hádész)
- Ezt mis is elmondhatjuk magunkról. De remélem nincs tele halottakkal.
- Még...

S ha rád borulnak a fellegek

Manapság Pécsett

Dizájncenter Vol. I.

Hétvégi lakótárs

A hétvégére beköltözött az új, ideiglenes szobatársam. Nagyon csendes és magába forduló volt. Nem sok vizet zavart, de féltem tőle... >.<

Nem szeretem a sós kávét.

Our everyday life 17.

Fel kéne találni a fekete szövegkiemelőt, mert így mindent, amit nem szükséges megtanulni, de még elolvasni sem, azt ki lehet törölni a francba. =D

(Szervezeti kommunikációra való tanulás egyik eredménye)

"Miért magyarázkodom én mindenkinek?" - teszem fel magamnak a kérdést.

Ki vagyok én, hogy magyarázkodjam? Valami sajtószóvivő? Vagy Értelmező Kéziszótár? Idegen Szavak Szótára? Nem hinném. Akkor meg miért? Hogy mindenki által szeretve legyek? Hogy elfogadjanak olyannak, amilyen nem vagyok? Hirtelen csak ezek jutottak eszembe válaszként.

És ezekkel egy időben a felismerés is fejbe kólintott, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok olyan lenni, amilyennek más akar látni. Nem fogok csak azért mondani valamit, hogy egyetértésemmel elsimítsam a valójában meglévő ellentétet, mely egyáltalán nem baj, hogy létezik. Nem, hiszen ez már olyan lerágott csont - hogy mindenki különböző, hogy fogpiszkálónak is elmenne már a faragvány. De valahogy a pillanat zavarában én magam is megzavarodom, s könnyebb hirtelen azt mondani, amit éppen az előbb hallottam, mintsem meggondolni a dolgot, váratni a másik felet, és keményen elmondani, hogy nem, nem, én ezt nem így gondolom.

De talán fáraszt az igazság. És félek, mást is fáraszt az én igazságom, mást, aki csak a maga igazát szeretné viszont hallani, mint valami megmásíthatatlan szent könyvbe vésett sorokat. Mert ő nem arra kíváncsi, hogy én mit gondolok, hanem azt várja, hogy én is azt gondoljam, amit ő. Vagy talán azért teszem csak, mert nem akarok megbántani valaki olyat, akiről tudom, hogy a lelkére veszi, ha ellent mondok neki, s akkor újra kezdhetjük a már megjárt, ismerős köröket.

De nem. Most már az kell, hogy ne bántsam magam ilyen hirtelen kijelentésekkel. És erőssé, erősebbé kell válnom ahhoz, hogy más se bánthasson engem azért, ha én a kékről azt gondolom, hogy lila. Hogy ne vegyem bántásnak, amit mond, és hogy megértessem vele, hogy én ilyen vagyok, ne akarjon megváltoztatni. Nem. Eljött az ideje, hogy kiálljak magamért, még jobban, ahogy eddig. Hogy ne legyen egy olyan szavam,  leírt mondatom, lépésem, választásom vagy tettem sem, amit utólag visszavonnék.

Szumma 10/12/10

Ma is nagyon sok mindenre rájöttem. Első sorban arra, hogy mennyi buta ember jár a szakomra. Egyszerűen képtelenek összehozni egy normális 10 perces kiselőadást, és azt úgy előadni, hogy minimális szinten érdekeljen a dolog és odafigyeljek legalább fél füllel, és ne azt halljam minden egyes szó után, hogy "ööö... ömmm... őőőő...". Illetve még arra sem képesek, hogy a tanárral elhitessék, hogy érdekli őket a dolog, vagy egyáltalán foglalkoztak a feladattal. Hihetetlen. És ilyenkor jövök rá, hogy mekkora szopás ez az egész, mert ugye én ugyanolyan diplomát fogok kapni, mint ők. És már előre félek, hogy akármilyen állásinterjún, ha meglátják a diplomám - PTE-BTK, Kommunikáció és médiatudomány szak, BA - lehet, hogy elszörnyedve fogják olvasni, és azonnal megmutatják, hogy merre van a kijárat. És tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha valami sznob, egoista kis k*rva lennék, aki fennhordja az orrát. Lehet, hogy ez igaz. De attól függetlenül nem szeretném, ha egy kalap alá vennének ilyen emberekkel. Nem akarok én gonosz lenni - vagy mégis, de egyszerűen ilyenkor jövök rá, hogy igenis meg kell szabályozni ezt az egész egyetemi oktatást... mert az nem okés szerintem, hogy valaki 2-esekkel meg 3-asokkal bukdácsol végig egy felsőoktatási képzést, és több utóvizsgát tesz, mint sima vizsgát. Középsuliban ez még oké, elnézhető, bár ott sem kellene, de ha egyszer már valaki jelentkezik egy főiskolára/egyetemre, legalább azért tegye, hogy tanuljon, még akkor is, ha szar az oktatás, hogy legyen szakmája, hogy értsen valamihez, ne pedig azért, mert buli ez az egész egyetemistának lenni dolog.

Másrészről jelentem, Pécsre is megérkezett a tél. Nem, még mindig nem havazik, de már kutya hideg van, amit azt hiszem, ennek a fergeteges északi szélnek köszönhetünk, ami még a Balatont is megmozgatta. Szóval kell vennem egy kesztyűt, mert majd lefagyott ma a kezem, amikor a Széchenyi téren próbáltam értelmes képet készíteni a karácsonyi dekorációkról. Hát mondanom sem kell, hogy nem sikerült. =(

Kezd Magyarország valami teljesen kaotikus, katasztrófák sújtotta területté válni, ahol egyik nap megdől a meleg rekord, másik nap viszont -20°C van (na jó, ez kicsit túlzás). A lényeg, hogy valami itt nagyon nincs rendben. "Globális felmelegedés van." - mondaná Zsuzsi, és talán igaza is lenne. "De legalább nem unatkozunk..." - válaszolnám én neki.

Aztán ma ráeszméltem arra is, hogy vannak még kedves emberek a világon. Voltam a Tudásközpontban, és a ruhatáros bácsitól kezdve, a biztonsági őrön keresztül a könyvtáros néniig és lányig mind kedvesek és segítőkészek voltak velem. Ezúton is köszönöm szépen nekik, hogy gyorsan végeztem a kölcsönzéssel! ^^ Persze maga az épület is nagyon szép és praktikus. Modern, de mégis el tudnám tölteni ott az egész napom, nem érezném idegennek a helyet. Kezdetben nem tetszett, láttam, ahogy épült és idegennek, szürkének tűnt kívülről az épület, másnak, mint amilyennek Pécset megismertem. De mostanra megszoktam, és meg kell hogy mondjam, hogy tetszik a dolog. Gratulálok hozzá, EKF-esek!

Utolsó gondolat a mai naplóbejegyzésemhez: annyira érdekes, hogy milyen meglepetéseket tartogat az internet. Mármint annak felhasználói. Írhatsz egy teljesen idegen valakinek egy levelet, és ő kedvesen, viccesen válaszol is neked, segít is, ahogy tud. Pedig nem ismer, nem tudja ki vagy, akár át is verhetnéd. De nem, ő vakon megbízik benned. Aztán utána nézel ennek az embernek, kideríted a nevét, hogy hogy néz ki, beleolvasol a blogjába, a hozzászólásaiba, és olyan, mintha ismernéd. De aztán ne felejts el feleszmélni, kedves Önmagam, mert ennek ellenére nem ismered, és végképp ő sem ismer téged, szóval csak csínján a zaklatással...! ;) De azért jó volt mégis tenni egy lépést. Legalább tudom, hogy ezen a vonalon haladni fog a szakdolgozatom. ^^

Kiegészítés: Ma megrökönyödve és felháborodva láttam, illetve hallottam, hogy a televíziózás egyik szégyene, a Való Világ egyik bejátszása alá A Gyűrűk Ura egyik soundtrackjét rakták be. Hát menjetek el a jó büdös ************-ba!!! Hogy merészelitek a világ egyik legcsodálatosabb zenéjét lealacsonyítani ilyen szánalmas műsorba?!? Kellett nekem átmenni a másik szobába tévézni, miközben ettem... Hát ez valami áhhhhgrrr... Nagyon mérges vagyok.

(Megjegyzés: Azért lett egy "elmegy" kép a térről, de mivel megint lelassították a netem, a képet majd később töltöm fel.
Megjegyzés 2.: Íme:)

10/12/06

Téli tájon tovaszáll tavaszom.

Tengődöm teérted terjedelmes teraszon.

Tiltakozol, tagadsz, túladsz tárgyadon.

Tövist tuszkolsz tikkadt torkomon,

Tenyerembe, tajtékzó tolvajom.

Titokban, táltosként távozol.

Harag

Harag van bennem. Mérhetetlen nagy harag, mely sajátom, csak az enyém, csak én ismerem. Sőt, még én sem ismerem igazán, még csak az udvarlás szakaszában toporzékolunk, de azt keményen. Szeretek dühöngeni, kiadni magamból, amit csak így lehet, de ezt most az én fejemben, az én idegeimen tesszük, így azért egy kicsit - nagyon - zavar a dolog. Legfőképpen azért, mert nem tudom, hogy mi, vagy inkább ki hatalmazta fel Harag barátom, hogy kopogás nélkül törjön rám, beengedve ezzel a fagyos téli levegőt, hogy lehűtse kis szobám. Nem értem, hogy miért, és mégis mi ellen irányul ez az érzelem. Töröm a fejem, keményen, oly keményen, hogy ne a toporzékolás ütemes tamm-tammjait halljam, hanem rájöjjek az okára, hogy miért nálam van házibuli, és hogy ezért miért nem fizet senki belépőt. Még Micimackó is előbb jön rá arra, hogy mi az élet értelme, minthogy én választ találjak erre az egyszerű kérdésre. Kedves Harag és haverjai, Tanácstalanság, Bizonytalanság, Félelem és Méreg, úgy ahogy van, feldúlják a kicsi szobám, melyben éppen délután raktam rendet. Nem volt tisztaság, nem volt meg a rendszer, de már alakult a dolog. És ők sáros bakanccsal jönnek, megtapiznak, kiforgatnak mindent, felfalják, ami csak a hűtőben van, alkoholos mámorban savanyú kölnijükkel telítik a levegőt, míg végül már az ágyamról kell a hányást takarítanom.

Jelenlegi legnagyobb problémám - jaj de jó nekem, hogy nem tudok se a saját, se más blogjához megjegyzéseket fűzni. Egyszerűen nem értem, hogy miért. Keresem én, hogy akkor most mit kéne átállítani vagy mi a hering van, de nem találom a megoldást. Franc. Bár kezdem azt hinni, hogy igazából a gépemmel van valami probléma, nem a beállításokkal, mert egyéb más ehhez hasonló dolgokat sem akar művelni ez a kis szerencsétlen. A lényeg, hogy aki tudna erről valami okosat mondani, esetleg segíteni, az kérem tegye meg! Nagyon megköszönném ám! : )

Our everyday life 15-és-fél.

- Annyira szaaar.
- Mi? Hogy ez nem a valóság?
- Ahaa.

(Ez még november 29-ről maradt vissza =) )

B verzió

Egyedül.
Egy szobában.
Be vagyok zárva.
Nincs itt senki.
Nincs itt semmi.
Körülöttem csak falak.
A falakon túl szobák, folyosók, terek, utcák, házak.
Üresek.
Mind üres.
Nincs ott semmi.
Nincs ott senki.
Várok.
Várok.
De mire várok?
Vagy kire várok?
Valaki jöjjön már!!!
Segítsen!!!
Félek.
Sötét van.
Egyedül vagyok.
Félek.
Nem jön senki.
Fáj ez a csönd.
Itt… legbelül.
Hol van mindenki?
Miért nem jönnek?
Hol van ő?
Ő.
Aki bezárta maga után az ajtót.
Elment.
Nem jön vissza.
Soha többé.
Ezt mondta.
Soha.
De miért?
Ennyire elviselhetetlen vagyok?
Ennyire szerethetetlen?
Nem értem.
Miért?
Nem értem.
Félek.
Jöjjön vissza!
Ne hagyjon itt!
Nem hagyhat itt!!
Nem teheti ezt velem!!!
Nem szeret?
Lehet nem szeretni valakit?
Én szeretek.
Én szeretem.
Azt akarom, hogy jöjjön vissza.
Szeretném, hogy visszajöjjön.
Szeretném.
Szeretem.
De itt hagyott.
Egyedül.
Várjam?
Mégis várjam, hogy visszajön-e?
De azt mondta nem jön.
Soha többé.
De honnan tudja, hogy soha többé?
Nem tudom.
Nem értem.
Félek.
Sötét van.
Vagy csak csukva van a szemem?
Nem tudom.
Nem merem megnézni.
Mi van, ha tényleg sötét van?
Félek.
Felállok.
Kinyitom a szemem.
Világos van.
Világos.
Állok az ajtó előtt.
Nincs is bezárva.
Kimegyek.
Világos van.
Emberek.
Mennyi ember!
Kik ezek?
Nem tudom.
Félek.
Vissza akarok menni.
De ott nincs senki.
Mit tegyek?
Nem akarok egyedül lenni.
Maradok.
Félek.
Valaki észrevesz.
Megáll.
Ki ő?
Nem tudom.
Félek.
Megfogja a kezem.
A szemembe néz.
Én is az övébe.
Valami megcsillant benne.
De mi?
Nem tudom.
Nem értem.
Elindulunk.
Egymás mellett.
Kézen fogva.
Jó ez így most.
Már nem vagyok egyedül.
Már nem félek.
Jó ez így.
Már nem félek.

(Még 2 éve. Lezárásképp. Coldplay - Trouble.)

Haiku-szerűség

1.

Fehér fátyol függ

Faragatlan fák ágán,

Fakón, félszegen.

2.

Lappangó virág

Leselkedik a napra,

Lopva, részegen.

3.

Libegő, hamvas

Fényű, friss tavasz ébred.

Újra. Kétkedem.

(Ezt még tavasszal írtam, tavaszi hangulatban egy versenyre. Persze nem nyertem, de nekem azért még tetszik. Kezdésnek nem rossz.)

Egy elragadott ifiúról

A halál eljön. Megragad.
Nem kérdezi ki vagy,
Hogy mit akarsz.
Szótlanul, de dübörögve
Rúgja be életed
Ajtaját és rángat
Magával a semmibe.
A mindenbe. Mindehhez
Másoknak köze nincs.
Csak néznek tehetetlenül,
tátott szájjal, tátogva,
Miközben Te tovasiklasz
Messzibe révedő tekinteteddel.
És az ő szemükben csak
Félelem villog, hogy ilyen
Megtörténhet. Pont Veled. Pont
Most. De Te már csak mosolyogsz.

(És ha már így nosztalgiázom, akkor még egy pár dolog...)

Neked kell elkezdened

Mindenkitől távol,
De a Magad hibájából,
Más erről nem tehet,
Ha te elrejted lelkedet.

Ha esélyt sem adsz, semmi kapaszkodót,
Hogy valaki megtalálja a rejtett kulcsod.
Mit vársz? A szőke herceget? Ő csak akkor
Talál Rád, ha engeded, ha hagyod.

Te teszel valakit azzá, aki a tökéletes lesz a számodra.
Nem lép eléd csak úgy, a lóról lepattanva, megcsókolva
Téged. Melletted válik azzá, akire egész életedben vártál.
Bárkiből lehet a nagy Ő. Ők ott vannak mindenütt, ahol jártál.

Neked is küzdened kell. Nem úgy van az, mint a mesékben,
Hogy hercegnőként trónolsz, és várod, hogy valaki megmentsen.
Itt, a valóságban Neked kell magadat megmentened,
Neked kell ezért mindent megtenned.

Csak ezután jön, ha már megtaláltad önmagad,
Hogy más is megtalál téged, s melletted marad.
Elvisel, támogat, alakít, sőt szeret.
S Te vele ugyanezt teszed.

(Ezt még nagyon régen írtam egy nagyon régi barátnak. De most megtaláltam. És hát végül is igaz... nem?)

Kiégett minden, egy hamutál a világ

Kiégett minden, egy hamutál a világ,
Tegnap nyomták el az utolsó túlélő arcát
A holttest-csikkek rengetegében.
Nincsen fejfa, nincsen utolsó szó,
Nincsenek ápolt, rendezett sorok.
Csak a füstölgő cigarettavégek,
És a felszálló por táncoló szellemei
Járják eme kietlen vidék szürke berkeit.

A szerelem olyan, mint a kávé...

A szerelem olyan, mint a kávé.

Kezdetben édes, tetején pajzán tejszínhabbal és kacér fahéjjal. Felpörget, vidáman, erőd teljében indul minden nap.

Majd ahogy telik az idő, a tejszínhab elolvad, a cukor is kezd kifogyni a polcról, és csinosítgatni sincs már kedved. Nem kell a sok pepecselés.

Ezután, meg kell, hogy szokd ezt a kiábrándító, kesernyés ízt, hiszen spórolni kell rosszabb napokra. Minél tovább ki kell, hogy tartson a maradék édesség, ami a tartó alján összeragadt. Hiszen félsz az olyan reggelektől, mikor már nem a pörkölődött illatra és a kávéfőző ritmikus kotyogására kelsz.

Aztán, mikor végképp elfogyott minden vágy és bujaság, reggel a megszokás ébreszt csókkal. S te már csak gyorsan felhörpinted feketén, zaccosan a napi adagot, és dobod is be az üres bögrét a mosogatóba, a többi szennyes közé.

Ekkor, új szerzeménnyel térsz haza. Energiaital a társad. Pezsdítő, rideg, de megfogott a mássága. Egy könnyed mozdulat, és máris a tiéd. Nincs udvarlási idő, nincs adagolás, ízesítés, vagy forró kényeztetés. Csak a hirtelen, szomjoltó hideg.

És végül, te már csak fél szemmel tekintesz néha a száradó, törött fülű, kocsmából lopott bögrédre.

Megérte?

Már vagy 7 hónapja ültek egymással szemben. A levegő lehűlt körülöttük a csupasz, dísztelen, izzadtságszagú szobában, amelynek ablakai elsötétítve ásítottak a holdtalan égre. Az egyikőjük kezében, mely szinte már vérzett a több hónapos erőkifejtéstől, egy  Taurus  PT  52 S rezdült meg, ahányszor csak egy lehulló izzadságcsepp érte a kézfej idegeit. A másik jobbjában egy Desert Eagle tűrte a lágy női ujjak szorítását. A két lánynak csupán a hajtincsei lengedeztek a fal résein minduntalan benyomuló szellőnek engedelmeskedve, homlokuk ráncolódott a sorban elszakadó idegszálaknak integetve, s szempilláikat hunyták le néha,  másodpercekre, de nyugalmat nem találtak sosem. Egy-egy akaratlanul megránduló ín, vagy vakarózás zavarta csak ezt a csendéletet. A csendéletet, melyet néma szurkolók figyeltek odaátról, a tükör túloldaláról. Nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a fogadások kinek a javára álltak. Eltorzult arcú állathorda volt csupán ez a néző sereg, ami egy kis cirkuszra vágyott. A győzelem sem érdekelte őket igazán, a fogadás csak a  szokásos rutinhoz tartozott. Úgymond a belépő a tett színhelyére. Lihegve,  nyálukat csorgatva, türelmetlenül várták, hogy vége legyen. Mindegy, hogy kié, de valamelyikük agyveleje loccsanjon már. Fesse be az amúgy már megfeketedett, száraz vértől mintás falakat új, csillogó motívumokkal. De egyikőjük sem mozdult, csak nézték egymást mereven. A zöld és a barna szempár, melyek megingathatatlanul fúrták önmagukat a másik fejébe, mind mélyebbre és mélyebbre. A gondolatok, az emlékek és vágyak földjére, hogy kifürkésszék, hogyan is juthattak idáig. Kutattak egy olyan kútban, melyben többé már nem fakad víz. Legalábbis egymásnak nem.

Régen barátok voltak, nem a legjobb barátok, de közel álltak egymáshoz. Közel annyira, hogy fájjon a szétválás. Legalábbis a Szőke azt remélte, hogy így volt, hogy mindkettőjüknek fájt ez a végkimenetel. Ő már alig emlékszik rá, hogy pontosan hogyan is történt. Már csak néhány érzés mart a lelkébe éjjelente, amikor nem volt más társa, csak a saját lélegzete, és a takaró, melyet oly görcsösen szorított magához. Dacos volt, hiszen milyen hülyeség miatt kapott oly sértő szavakat, és lenézést. És pont tőle, a legmelegebb Barnától. Ő volt az utolsó, akiről a Szőke feltételezte volna az elhagyást. Úgy érezte, becsapták, átverték 2 hosszú éven át, hogy minden csak hazugság és megjátszás volt. Hogy nem jelentett mást, csupán egy játékot, amit csak jobb ló híján vettek elő, s amit nem szerettek igazán. Megbántották, s nem értette, hogy hogyan lehet egy olyan szép dolgot, mint a Reményt - a szebb jövő reményét, így a sárba tiporni. Éretlenség, hatalomvágy és irigység volt az, ami akkor a Barnát vezette. Bánat, dac és az önérzet volt az, ami a Szőkét kitartásra késztette. Azt mondta, a Szőke megszegte a legszentebb törvényt, mely íratlanul ott lebegett minden lány feje fölött. Ám a Szőkének nem ez volt a Szentírás. Ő azt vallotta, és vallja máig is, hogy a megértés és szeretet az, amit nem szabad ártó szavakkal és tettekkel a földbe döngölni. De ez nem érdekelte a Barnát. Neki fontosabb volt egy régmúlt szerelem, és az önhittsége, mint egy barát, aki kitartott volna mellette a végsőkig. Még egy ilyen helyzetben is.

A tétlenség így folytatódott még hónapokon át. Mozdulatlanul ültek, s úgy tűnt, nem változott semmi. Csak a nézők hagyták el sorban, kielégületlenül a lelátót. A könny-, vér- és izzadságcseppek csíkozta arcok közömbösen meredtek a meglibbenő függönyökön túlra. Egyikőjük sem hajtotta végre a kezdő rúgást. Egyikőjük sem akarta igazán ezt a cirkuszt. Nem akarták se elpusztítani, se közel engedni a másikat. Se gyűlölet, se bizalom nem tért meg a szobába. Egy vágyuk volt csak, elmenni innen. De a gyilkos szobából csak egyvalaki juthatott ki. Ez volt a szabály, nem volt mit tenni. A szőke ekkor nagyot sóhajtott. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd feltápászkodott. Ránézett a Barnára, ő kérdőn tekintett vissza a fölé magasodó sudár alakra. Félelem csillant a szemében, s a fegyverét bizonytalan kezekkel a Szőkére emelte. Védekezőn kibiztosította a ravaszt. A Szőke erre elnevette magát. Fájdalmas volt hallani saját kérges hangját a végtelen némaság után. Kacagott ezen az egész lehetetlen helyzeten. Visszagondolt még egyszer, utoljára a régi történetre, amikor ő odalépett ahhoz a fiúhoz. Végig pásztázta agyával az elmúlt egy évet, ezt a szótlan háborút, amit önmagával, a Barnával, és az egész világgal folytatott. Lehunyta a szemét. Sóhajtott, s felemelte a Taurust. Rápillantott a reszkető Barnára, elmosolyodott, s végül csak ennyit mondott.

- Nem bántam meg.

Egyetlen, visszhangzó dörrenéssel vetett véget a háborúnak. Kihullott a kezéből a gyilkos fegyver, majd a  rozzant székére zuhant élettelen teste. Jobb halántékából boldog arcára csurgott a meleg, lüktető vér. S vak, színtelen tekintete összeforrt a barna szempárral.