Shannaro

"Miért magyarázkodom én mindenkinek?" - teszem fel magamnak a kérdést.

Ki vagyok én, hogy magyarázkodjam? Valami sajtószóvivő? Vagy Értelmező Kéziszótár? Idegen Szavak Szótára? Nem hinném. Akkor meg miért? Hogy mindenki által szeretve legyek? Hogy elfogadjanak olyannak, amilyen nem vagyok? Hirtelen csak ezek jutottak eszembe válaszként.

És ezekkel egy időben a felismerés is fejbe kólintott, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok olyan lenni, amilyennek más akar látni. Nem fogok csak azért mondani valamit, hogy egyetértésemmel elsimítsam a valójában meglévő ellentétet, mely egyáltalán nem baj, hogy létezik. Nem, hiszen ez már olyan lerágott csont - hogy mindenki különböző, hogy fogpiszkálónak is elmenne már a faragvány. De valahogy a pillanat zavarában én magam is megzavarodom, s könnyebb hirtelen azt mondani, amit éppen az előbb hallottam, mintsem meggondolni a dolgot, váratni a másik felet, és keményen elmondani, hogy nem, nem, én ezt nem így gondolom.

De talán fáraszt az igazság. És félek, mást is fáraszt az én igazságom, mást, aki csak a maga igazát szeretné viszont hallani, mint valami megmásíthatatlan szent könyvbe vésett sorokat. Mert ő nem arra kíváncsi, hogy én mit gondolok, hanem azt várja, hogy én is azt gondoljam, amit ő. Vagy talán azért teszem csak, mert nem akarok megbántani valaki olyat, akiről tudom, hogy a lelkére veszi, ha ellent mondok neki, s akkor újra kezdhetjük a már megjárt, ismerős köröket.

De nem. Most már az kell, hogy ne bántsam magam ilyen hirtelen kijelentésekkel. És erőssé, erősebbé kell válnom ahhoz, hogy más se bánthasson engem azért, ha én a kékről azt gondolom, hogy lila. Hogy ne vegyem bántásnak, amit mond, és hogy megértessem vele, hogy én ilyen vagyok, ne akarjon megváltoztatni. Nem. Eljött az ideje, hogy kiálljak magamért, még jobban, ahogy eddig. Hogy ne legyen egy olyan szavam,  leírt mondatom, lépésem, választásom vagy tettem sem, amit utólag visszavonnék.