Kezdetben édes, tetején pajzán tejszínhabbal és kacér fahéjjal. Felpörget, vidáman, erőd teljében indul minden nap.
Majd ahogy telik az idő, a tejszínhab elolvad, a cukor is kezd kifogyni a polcról, és csinosítgatni sincs már kedved. Nem kell a sok pepecselés.
Ezután, meg kell, hogy szokd ezt a kiábrándító, kesernyés ízt, hiszen spórolni kell rosszabb napokra. Minél tovább ki kell, hogy tartson a maradék édesség, ami a tartó alján összeragadt. Hiszen félsz az olyan reggelektől, mikor már nem a pörkölődött illatra és a kávéfőző ritmikus kotyogására kelsz.
Aztán, mikor végképp elfogyott minden vágy és bujaság, reggel a megszokás ébreszt csókkal. S te már csak gyorsan felhörpinted feketén, zaccosan a napi adagot, és dobod is be az üres bögrét a mosogatóba, a többi szennyes közé.
Ekkor, új szerzeménnyel térsz haza. Energiaital a társad. Pezsdítő, rideg, de megfogott a mássága. Egy könnyed mozdulat, és máris a tiéd. Nincs udvarlási idő, nincs adagolás, ízesítés, vagy forró kényeztetés. Csak a hirtelen, szomjoltó hideg.
És végül, te már csak fél szemmel tekintesz néha a száradó, törött fülű, kocsmából lopott bögrédre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése