Harag van bennem. Mérhetetlen nagy harag, mely sajátom, csak az enyém, csak én ismerem. Sőt, még én sem ismerem igazán, még csak az udvarlás szakaszában toporzékolunk, de azt keményen. Szeretek dühöngeni, kiadni magamból, amit csak így lehet, de ezt most az én fejemben, az én idegeimen tesszük, így azért egy kicsit - nagyon - zavar a dolog. Legfőképpen azért, mert nem tudom, hogy mi, vagy inkább ki hatalmazta fel Harag barátom, hogy kopogás nélkül törjön rám, beengedve ezzel a fagyos téli levegőt, hogy lehűtse kis szobám. Nem értem, hogy miért, és mégis mi ellen irányul ez az érzelem. Töröm a fejem, keményen, oly keményen, hogy ne a toporzékolás ütemes tamm-tammjait halljam, hanem rájöjjek az okára, hogy miért nálam van házibuli, és hogy ezért miért nem fizet senki belépőt. Még Micimackó is előbb jön rá arra, hogy mi az élet értelme, minthogy én választ találjak erre az egyszerű kérdésre. Kedves Harag és haverjai, Tanácstalanság, Bizonytalanság, Félelem és Méreg, úgy ahogy van, feldúlják a kicsi szobám, melyben éppen délután raktam rendet. Nem volt tisztaság, nem volt meg a rendszer, de már alakult a dolog. És ők sáros bakanccsal jönnek, megtapiznak, kiforgatnak mindent, felfalják, ami csak a hűtőben van, alkoholos mámorban savanyú kölnijükkel telítik a levegőt, míg végül már az ágyamról kell a hányást takarítanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése