Azt hiszem, kicsit túlzásba estem.
De kell a megerősítés. Magamtól, magamnak.
És fáj a felismerés, hogy kevés vagyok.
Kevés vagyok hozzád, és régi önmagamhoz is.
Csak loholok a világ után, próbálom
behozni a lemaradást, de érzem,
hogy közben elveszek,
hogy a sok szép dolog között elfogyok,
"mint kevés vaj a túl nagy szelet kenyéren".
És ebben a kongó néma zajban
már csak egy filmet vetítenek:
léha életem semmilyen pillanatait.
A kóla szénsavmentes, a kukorica elégett.
A sztori lapos, nincs izgalom, se mondanivaló,
képi világa beszűkült, és homályos.
Nincs jellemfejlődés, csak visszafejlődés.
De nem azzá, aki egykoron voltam,
aki még egy szerethető karakter a prológusban:
egy szöszke, pisze orrú kis szorgos leányka.
Őt csúffá tették, megcsonkították és eltorzították.
Így született meg az első női ork.
S most, látván mivé lettem, fojthatatlan
harag gyúlt szívem megmaradt foszlányain.
Égetem magam, s mindenkit, aki közel
merészkedik. Sorra jönnek ők, azt hívén,
melegem oltalmuk lesz. De engem nem lehet
kihasználni (ordítom bele rendületlenül a sötétbe).
S miközben sorra gyújtom fel életem filmkockáit,
keresve - de nem lelve - az értelmet bennük,
a vágy, a bánat, a félelem és tanácstalanság
morzsáin felhizlalt máglyám rám rohasztja
dísztelen színházam.
S ott fekszem én, porban és hamuban,
felszálló papírfoszlányok közt bámulom
könnyes tekintetemmel az elérhetetlen magasságokat.
Magam vagyok a kiégett akarás,
egy vakarás a közösen szerzett régi hegen.
A csillagszerű lény, ki még ragyogása előtt
zuhant vissza az élet feliratú ketrecbe.
S kérdem én magamtól, s tőled,
hogy mi végre lettem ily csekély
része a nagy egésznek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése