Megérte?

Már vagy 7 hónapja ültek egymással szemben. A levegő lehűlt körülöttük a csupasz, dísztelen, izzadtságszagú szobában, amelynek ablakai elsötétítve ásítottak a holdtalan égre. Az egyikőjük kezében, mely szinte már vérzett a több hónapos erőkifejtéstől, egy  Taurus  PT  52 S rezdült meg, ahányszor csak egy lehulló izzadságcsepp érte a kézfej idegeit. A másik jobbjában egy Desert Eagle tűrte a lágy női ujjak szorítását. A két lánynak csupán a hajtincsei lengedeztek a fal résein minduntalan benyomuló szellőnek engedelmeskedve, homlokuk ráncolódott a sorban elszakadó idegszálaknak integetve, s szempilláikat hunyták le néha,  másodpercekre, de nyugalmat nem találtak sosem. Egy-egy akaratlanul megránduló ín, vagy vakarózás zavarta csak ezt a csendéletet. A csendéletet, melyet néma szurkolók figyeltek odaátról, a tükör túloldaláról. Nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a fogadások kinek a javára álltak. Eltorzult arcú állathorda volt csupán ez a néző sereg, ami egy kis cirkuszra vágyott. A győzelem sem érdekelte őket igazán, a fogadás csak a  szokásos rutinhoz tartozott. Úgymond a belépő a tett színhelyére. Lihegve,  nyálukat csorgatva, türelmetlenül várták, hogy vége legyen. Mindegy, hogy kié, de valamelyikük agyveleje loccsanjon már. Fesse be az amúgy már megfeketedett, száraz vértől mintás falakat új, csillogó motívumokkal. De egyikőjük sem mozdult, csak nézték egymást mereven. A zöld és a barna szempár, melyek megingathatatlanul fúrták önmagukat a másik fejébe, mind mélyebbre és mélyebbre. A gondolatok, az emlékek és vágyak földjére, hogy kifürkésszék, hogyan is juthattak idáig. Kutattak egy olyan kútban, melyben többé már nem fakad víz. Legalábbis egymásnak nem.

Régen barátok voltak, nem a legjobb barátok, de közel álltak egymáshoz. Közel annyira, hogy fájjon a szétválás. Legalábbis a Szőke azt remélte, hogy így volt, hogy mindkettőjüknek fájt ez a végkimenetel. Ő már alig emlékszik rá, hogy pontosan hogyan is történt. Már csak néhány érzés mart a lelkébe éjjelente, amikor nem volt más társa, csak a saját lélegzete, és a takaró, melyet oly görcsösen szorított magához. Dacos volt, hiszen milyen hülyeség miatt kapott oly sértő szavakat, és lenézést. És pont tőle, a legmelegebb Barnától. Ő volt az utolsó, akiről a Szőke feltételezte volna az elhagyást. Úgy érezte, becsapták, átverték 2 hosszú éven át, hogy minden csak hazugság és megjátszás volt. Hogy nem jelentett mást, csupán egy játékot, amit csak jobb ló híján vettek elő, s amit nem szerettek igazán. Megbántották, s nem értette, hogy hogyan lehet egy olyan szép dolgot, mint a Reményt - a szebb jövő reményét, így a sárba tiporni. Éretlenség, hatalomvágy és irigység volt az, ami akkor a Barnát vezette. Bánat, dac és az önérzet volt az, ami a Szőkét kitartásra késztette. Azt mondta, a Szőke megszegte a legszentebb törvényt, mely íratlanul ott lebegett minden lány feje fölött. Ám a Szőkének nem ez volt a Szentírás. Ő azt vallotta, és vallja máig is, hogy a megértés és szeretet az, amit nem szabad ártó szavakkal és tettekkel a földbe döngölni. De ez nem érdekelte a Barnát. Neki fontosabb volt egy régmúlt szerelem, és az önhittsége, mint egy barát, aki kitartott volna mellette a végsőkig. Még egy ilyen helyzetben is.

A tétlenség így folytatódott még hónapokon át. Mozdulatlanul ültek, s úgy tűnt, nem változott semmi. Csak a nézők hagyták el sorban, kielégületlenül a lelátót. A könny-, vér- és izzadságcseppek csíkozta arcok közömbösen meredtek a meglibbenő függönyökön túlra. Egyikőjük sem hajtotta végre a kezdő rúgást. Egyikőjük sem akarta igazán ezt a cirkuszt. Nem akarták se elpusztítani, se közel engedni a másikat. Se gyűlölet, se bizalom nem tért meg a szobába. Egy vágyuk volt csak, elmenni innen. De a gyilkos szobából csak egyvalaki juthatott ki. Ez volt a szabály, nem volt mit tenni. A szőke ekkor nagyot sóhajtott. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd feltápászkodott. Ránézett a Barnára, ő kérdőn tekintett vissza a fölé magasodó sudár alakra. Félelem csillant a szemében, s a fegyverét bizonytalan kezekkel a Szőkére emelte. Védekezőn kibiztosította a ravaszt. A Szőke erre elnevette magát. Fájdalmas volt hallani saját kérges hangját a végtelen némaság után. Kacagott ezen az egész lehetetlen helyzeten. Visszagondolt még egyszer, utoljára a régi történetre, amikor ő odalépett ahhoz a fiúhoz. Végig pásztázta agyával az elmúlt egy évet, ezt a szótlan háborút, amit önmagával, a Barnával, és az egész világgal folytatott. Lehunyta a szemét. Sóhajtott, s felemelte a Taurust. Rápillantott a reszkető Barnára, elmosolyodott, s végül csak ennyit mondott.

- Nem bántam meg.

Egyetlen, visszhangzó dörrenéssel vetett véget a háborúnak. Kihullott a kezéből a gyilkos fegyver, majd a  rozzant székére zuhant élettelen teste. Jobb halántékából boldog arcára csurgott a meleg, lüktető vér. S vak, színtelen tekintete összeforrt a barna szempárral.