Vannak azok a pillanatok, amikor rájövök, hogy mégiscsak van egy testvérem. Aki bár szeleburdi, sokszor nemtörődöm és nem vigyáz sem magára, sem bármilyen tárgyra, néha azért eszébe jutok. Legtöbbször persze akkor, ha kicsit vagy teljesen részeg. De ezzel nincs is baj, mert olyankor őszinték az emberek, nem? Ma is történt egy ilyen pillanat, nemrég... és azóta is csak mosolygok és a sok közösen megélt baromságunkra gondolok. Amikor felújították régen a csöveket a városban és mi lemásztunk a gödrökbe. Meg amikor suttyó kiskölkökként összegyűltünk a környékünkről és mindenfelé bicikliztünk. Akkor tanultam meg egy kézzel szotyizni. És persze az erdőjárások, amikor megtaláltuk a krokodil sziklát, meg felmásztunk a régi bánya oldalán, ahol én majdnem leestem, mert nem volt már erőm, és Ő visszamászott hozzám és segített. Ott maradtam volna, ha ő nincs. Meg amikor kavicsokkal és egyéb markolnivalóval dobáltuk az utcába betérő autókat. Egyszer olyannyira találtunk, hogy megállt a kocsi, kiszállt egy nő és becsöngetett hozzánk. Persze mi felmásztunk a padlásra, ott bújtunk vagy fél órát. Azután nem folytattuk ezt a tevékenységet. Amikor kezdtünk felnőni, egyre kevesebb lett a közös sztori. Eltávolodtunk egymástól, nem is tudom miért és hogyan. Talán az otthoni dolgok miatt. Most meg persze én itt vagyok Pécsen, ő meg Veszprémben. Sok a sérelem, meg az ilyen hülye dolgokon való összeveszés. De azért innen-onnan csöppen pár információmorzsa, hogy fontos vagyok neki. Kár, hogy nem tőle, de hát sosem volt az az érzelemkifejezős típus. Kivéve persze a barátnőkkel, de majd eljön ennek is az ideje. Addig is remélem, hogy azért vigyáz magára, és több autós balesete már nem lesz. Meg barátnő miatti majdnem... Szóval ezentúl majd én is felhívom többször, mert most ez a hívás a semmiből adott egy löketet. Csak legyen már végre nyugis időm, amit eltölthetnék vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése