Sebek

Furcsa dolog realizálni azt, ha megsérültem. Egyszer csak észreveszem, hogy van a kezemen egy vágás, hogy fáj a térdem, véraláfutásos a karom... Hol és mikor szereztem én ezeket a sebeket? Nem tudom. Nem emlékszem rá. Szóval akkor ebből az következik, hogy az emberben csak később tudatosul a fájdalom? Csak később vesszük észre, ha valaki/valami bántott minket? Mire észbe kapunk, csak a sebek változatos térképei maradnak, de az okokra, okozókra nem deríthetünk fényt. Már rég eltűntek az erdő mélyén. Nem úgy mint az, amit tettek, amit mondtak. Ezek itt maradnak, belénk égve, vésve, leírva, kimondva. Most ezzel mit tudnék csinálni? Ha piszkálom, csak nagyobb hegekké válnak. Ha nem piszkálom, annál tovább ott maradnak. Virítanak, fájnak, ha  véletlenül hozzáérnek valamihez. Korlátoznak a tetteimben. Talán nem segíthet más, minthogy elfogadom, hogy vannak. Gyönyörködöm bennük, mint valami fényképben, amin a múltam díszeleg. Kenek rájuk valami kenőcsöt, hogy kevésbé fájjon, hamarabb gyógyuljon. Hogy belém olvadjanak, többé, és ne kevesebbé váljak általuk. Vajon én is hagytam már másokban ilyen sebeket? Biztos, hogy igen. Legalább is remélem, hogy voltak emberek, akiknek jelentettem annyit, hogy egy kis karcolás legyek a kisujjukon, egy otthagyott borosüveg, egy félig megivott pohár víz. Egy dobbanás a szívben.