Valahogy így

Paul Geraldy: Csetepaté (ford. Kosztolányi Dezső)

Te voltál a hibás. Te hát! Ha mondom,
nagyon hibás! Te is tudod! Azért
folyton fejeskedsz vélem, kis bolondom.
Ugyan ne síjr már! Ez semmit sem ér.
Idd a teád. És vége! Két órája
vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát
beszéljünk másról... Idd meg a teát!
Megyek, ha sírsz! De nem hat a szó rája!...
Mit mondtam én neked? Hogy, fáj a lelked?
Jó, én voltam hibás... nagyon... nohát...
Töröld meg a szemed... Igen, szeretlek...
Hiszen tudod... Ne sírj, a Krisztusát!...
Mit? Megbántottalak. Hozzád sem értem!
Hát hol bibis? Ölelj meg s vége lesz!
Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem
békülsz ki? A teád. Igyál. Szeretsz?...
De igazán? A rizsporos pamacs hol?
Itt a zsebkendőm: a tiéd az nedves.
Kérem mit óhajt még?... Habot parancsol?
Tejet talán? Tessék. Hát látja, kedves,
bár ordítok, mindig én engedek.
Vörösre sírta a szemét. Az égre,
mosolyogjon már. Hú! De csúnya lett.
Egykettő. Megcsókolni! Így. Na. Végre.