Dobb-dobb. Dobb-dobb. Mintha csak úgy ki akarna szakadni belőlem, annyira zakatol a szívem. És ez már kicsit fáj. Fáj, hogy mennyire nem érzi jól magát bennem. Legalábbis most, itt gubbasztva, ezt érzem. Nem is. Belegondolva ez nem igaz. azt remélem inkább, hogy csak izgatottnak érzi magát, hogy holnap egy új nap, új élmények, újabb dobbanások jönnek. De mégis akkor miért kínoz ezzel a hangos dübörgéssel? Vagy csak a sok kávé meg tea futtatja vele az újabb és újabb köröket a mókuskerékben? Nem is az zavar igazán, hogy fáj a mellkasom. Mert így tudom, hogy ott lakik bennem mélyen, csöndesen, de hozzám kötve örökre. Az zavar inkább, hogy nem tudom, hogy miért zaklat még mindig ilyen későn - vagy korán? Miért nem hagy nyugodni, becsukni a szemem, és aludni? Nem szereti, amikor együtt, egyszerre szuszogva alszunk, és együtt, egyszerre ébredünk? Biztosan szereti, hiszen ha nem, már rég felmondta volna a szolgálatot. Viszont én azt nem szeretném. Nem is hagynám. Még nem. Még sok közös kaland vár ránk. Csupán félek, hogy baja esik. Nem tudom, hogyan vigyázhatnék rá jobban, még nem is nőttem fel eléggé a feladathoz, de igyekszem. Igyekszem legalább minél több mindent megmutatni neki, hogy aztán tudjam, hogy mi tetszik neki és mi nem. Hogy mire vágyik. Hogy mit akar újra tenni.. Hogy kit akar újra látni. Kinek a hangját akarja újra hallani és kinek az érintését újra magán érezni. S ha minderre rájöttem, nincs is más dolgom, mint az utolsó legapróbb kívánságát is teljesíteni. Mert ettől lesz boldog. S én is ettől leszek boldog. Hát dobogj csak, kicsiny meghajtóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése