Üldögélve

Tetszik ez a pad. Kedves, simogató. Bár kicsit hideg van már az üldögéléshez. Egy hatalmas kék fa alatt ülök. Lassan, forogva hullnak alá a levelei. A hideg ellenére kijöttem, mert érezni akartam, hogy fáj a tüdőm ettől a levegőtől. Nézem az embereket, ahogy mennek erre-arra. Pislognom kell ebben az erős fényben. Annyira boldogok. Mosolyognak egymásra, miközben szorosan karolják a másikat. Nevetgélve rohannak oda a rég nem látott ismerőshöz, vagy éppen egy ismerősen ható idegenhez, aki meleg vigyorral fogadja a rajongást. Mutogatják egymásnak frissen szerzett tárgyaikat. Fényképeznek, csak úgy kattognak azok a gépek, mindenki pózol, mindenki ölelkezik. Mégsem érzem műnek ezt a játékot. 

Annyira féltékeny vagyok. Annyira utálom őket. Utálom ezt az egészet. Én is boldog akarok lenni, mint ők. Én is nevetni akarok, őszintén, tisztán, gonoszan vicsorgó és árnyékban bujdosó szomorúság nélkül, aki ha teheti, rám veti magát, és magával ránt a sötétbe, a lejtő aljára. Én is egy akarok lenni közülük. Eljöttem. Ide jöttem. Ez nem elég? Azt hittem, hogy jó lesz, hogy magával ránt ez az egész cirkusz. Már úgy vártam. De hiába. Én csak ülök itt, megbénultan. Nem tudok mozdulni, nem tudok szólni, nem tudok egy lépést sem tenni, még csak megmoccanni sem tudok a félelemtől, ami rám zúdult, hogy mennyire magányos vagyok ebben a tömegben. Pedig annyira színes ez a kavalkád, annyira kellemes, fiatal, friss érzés tölt el, de ennek én nem vagyok a része. Én vagyok az a sötét, lila aura, amit mindenki elkerül, nehogy bemocskoljam a csodás szivárványt, amit magukból bocsátanak ki. Persze tudatlanul folyik ennek a kordonnak a felhúzása, ők sem értik talán, hogy mégis miért gubbasztok itt magamban. Néha-néha idepislantanak, kérdőn, kíváncsiskodva, látom a szemükben a befogadást, hogy megnyílnának, ha szólnék, akárcsak egy szót is. De nem megy. Egyszerűen nem megy. Mit mondhatnék? 

Mit mondhatnék, ki vagyok? Még én sem tudom erre a választ. És azt sem várhatom el, hogy mások világosítsanak fel róla. Nem is képesek rá. Erre nekem kell rájönnöm. Nekem kellene. De nem tudom, hogy ki vagyok. Hogy mi vagyok. Még azt sem, hogy mihez akarok kezdeni. És ez nagy szívás. És amíg én nem vagyok tisztában önmagammal, hogyan várhatnám el, hogy mások nyissanak felém. Hogy mások mondjanak véleményt rólam. De úgy, hogy csak magamban ülök, nem fogom megtalálni a választ. Ez így nem megy. 

Kérdések nélkül nincsenek válaszok. Kérdeznie kellene valakinek, hogy meg tudjam formálni a válaszokat. Ne csak a fejemben, hanem kimondva, s ezáltal más fejében is létezzen az, hogy én létezem. Hogy mi vagyok. S hogy mi akarok lenni, mit akarok tenni. De a kérdések sem jönnek maguktól. Ahhoz előbb érdeklődés kell az ismeretlen dolog iránt. Jelen esetben irántam. Tehát akkor azt kellene először megtudnom, hogy mivel váljak érdekessé? Különlegessé, ami miatt aztán még többet és többet akarnak majd tudni rólam? Igen. Ezt kell tennem. De mit is? Ha különlegessé válok, akkor talán már nem is leszek önmagam. És akkor mi értelme lesz majd ennek az egész kérdezz-felelek játéknak? 

Persze, a változás kell, akarom is, de úgy, hogy az ne kényszerből történjen meg, ne csak azért, hogy valaki felfigyeljen rám. Hanem önmagamért, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben és a fejemben, s így bátran lépjek oda az emberekhez. Hogy ők is oda merjenek lépni hozzám, és kérdezni akarjanak. Hogy a barátaimmá váljanak. Hogy beszélgessünk. Hogy ne legyek magányos még akkor sem, amikor velük vagyok.