Hős

"Ne figyeljetek rám, mert komolyan beszélek."

Mondja betintázva Tintás, a 'Tokiói keresztapák' című animében, mikor éppen egy temetőben keresnek használható és elfogyasztható ételt. A filmet Satoshi Kon rendezte még 2003-ban, és végre én is eljutottam odáig, hogy megnézzem. És nem kellett csalódnom, ez egy újabb remekmű a japánok kezéből.

A történet 3 hajléktalan, Miyuki (az otthonról elszökött tinilány), Hana (a "vén szaros" transzvesztita) és Tintás (az igazi hobo) egyik karácsonyát követi végig, amikor is találnak egy elhagyott csecsemőt a szemétben. És hát mi mást kezdhet vele egy ilyen utcán verbuválódott család, mint magukhoz veszik, majd elindulnak megkeresni a kisgyermek szüleit, miközben próbálnak választ találni arra, hogy miért kerülhetett szenteste az utcára. És bár egy átlagos nyomozós, poénkodós, múltkiderülős sztorit várnánk, ahogy halad a történet, sok meglepetésben lesz része annak, aki végignézi. Hiszen minden mindennel összefügg, és olyankor történik valami váratlan és meglepő, amikor nem is várná az ember, aztán csak tátott szájjal mered a képernyőre.

Rendkívül szórakoztató, elgondolkodtató és nagyon jól összerakott, kidolgozott kis film ez. Bepillantást enged egy olyan világba, melyet csak megvetve, távolról figyelünk, s melynek senki sem szeretne a tagja lenni. Kiderül, hogy karácsonykor igenis történhetnek csodák, ha az ember esélyt ad nekik, hogy megtörténjenek, és nyitott szívvel, segítőkészen fordul mindenkihez, függetlenül attól, hogy mennyi idős, milyen nemű, vagy hogyan néz ki.

"Bár az anyja lehetnék... de sajnos csak egy szerencsétlen transzvesztita vagyok."

"- Mi a kívánságod, varázsoljak neked, vagy hívjak mentőt?
- Mentőt...
- Micsoda pimaszság!"

Még utoljára...

... visszagondolok tavalyra. Nem volt kifejezetten jó évem, de a megszokás hatalma, hogy ezt már fel sem veszem annyira, mint régen. Azért pár dolog történt, amit érdemes lejegyeznem. Tehát akkor a számvetés:

Egy elvesztett és újrakezdett barátság. Sok elmúlt barátszerűség. Két új internetről összeszedett barát. Véglegesen betelt hazai pohár. Az eddigi legjobb, sorsszerűen megkapott munkahelyem (Kagyló ^^). Plusz két elvégzett egyetemi szemeszter. Nulla komoly pasi. Jó pár méregből elszívott cigaretta. Új részleget nyitottam az agysejttemetőben. Egy új családtag a kicsi Noémi személyében. Elhatározások tömkelege (Szakmai, sulis, költözés, pénzügyek, célok, emberekhez való hozzáállás...) Idén - azaz már tavaly - kezdtem el mangát fordítani/szerkeszteni és blogot írni. Eddigi legjobb lakhely és lakótárs meglelése itt Pécsen.

Azt hiszem röviden ennyi, a lényeg benne van, ha nem, akkor nem. Puszipá.

Our everyday life 24.

- Ott volt XY, aki az exem, meg Zé, aki egy másik exem, sőt még M. is, aki szintén az exem...
- Hát EXpresszó, nem?

Boldogabbat Mindenkinek!

Errre nem iszom

Aludni kéne, meg menni el messze, hidegbe emberekkel, akiket inkább feledni kellene.

Feledem is őket, meg ezt a nyomorult, elátkozott évet. Nincs egy pillanat, ami kiragad.

Kimarad jómagam alakja a kötelező tananyag lapjairól. Én okoztam ezt, tudom jól.

Csak „pár” rossz emlékfoszlány kísért, mik végig kísértek jellemtelen merev heteimen.

Ezreken csúszott el a józan ész, de már nincsen semmi vész. Az elfelejtett röpke

Percek darabos omlettje ott serceg a közöny elégett szenes serpenyőjébe törve.

Vissza van még vagy húsz óra. De rossz lóra tettem idén is. Hisz' ilyen az én formám.

Ahogy anyu sokszor lehordva megmondta, mégis csak fel kellett volna kelnem korán.

Pár óra. Ennyi most, ennyi csupán, mi elválasztja a keserédes múltat a semmi jövőtől.

Jelent feledve - így mámorosan este kifestve - dacosan szakítom ki az illatod bőrömből.

Gőzölgő, steril késsel vésem majd kifakult reggelen a holnapot meghasadt koponyámba.

"Te bamba!" Mondják rám máris vidám, arctalan figurák, akik alól mindjárt kirúgják

A széket. A fenéket. Fenékre estem én is, jó párszor. És sohasem volt néhány sor,

Mi vigaszt nyújtott volna. Csak ültem, zokogva, mogorva sorba hordva panaszom.

Ezért nem emelem rád alkohollal telt poharam, kedves kétezer-tíz, mire innék vajon?

Embergép

Ott egymásra torlódik a fájdalom, s a bánat,
Végig söpör rajtunk, ha utat tör magának.
Utat tör magának, minden szorongásom,
Az összes lenyelt könnyem, az összes csalódásom.

Mossuk le hipóval, marjon le a csontig.
Mossuk le hipóval, súroljuk még addig,
Amíg kikopik belőlem, amit magamba véstem.
A sebek behegednek és kicsorbul a késem.

No more sorrow,
I say that all time.
No more sorrow,
that's the largest lie.

(Eredeti hely és forma: mangafan.hu, by: Tanashi.)

Azt hiszem, kicsit túlzásba estem.
De kell a megerősítés. Magamtól, magamnak.
És fáj a felismerés, hogy kevés vagyok.
Kevés vagyok hozzád, és régi önmagamhoz is.
Csak loholok a világ után, próbálom
behozni a lemaradást, de érzem,
hogy közben elveszek,
hogy a sok szép dolog között elfogyok,
"mint kevés vaj a túl nagy szelet kenyéren".
És ebben a kongó néma zajban
már csak egy filmet vetítenek:
léha életem semmilyen pillanatait.
A kóla szénsavmentes, a kukorica elégett.
A sztori lapos, nincs izgalom, se mondanivaló,
képi világa beszűkült, és homályos.
Nincs jellemfejlődés, csak visszafejlődés.
De nem azzá, aki egykoron voltam,
aki még egy szerethető karakter a prológusban:
egy szöszke, pisze orrú kis szorgos leányka.
Őt csúffá tették, megcsonkították és eltorzították.
Így született meg az első női ork.
S most, látván mivé lettem, fojthatatlan
harag gyúlt szívem megmaradt foszlányain.
Égetem magam, s mindenkit, aki közel
merészkedik. Sorra jönnek ők, azt hívén,
melegem oltalmuk lesz. De engem nem lehet
kihasználni (ordítom bele rendületlenül a sötétbe).
S miközben sorra gyújtom fel életem filmkockáit,
keresve - de nem lelve - az értelmet bennük,
a vágy, a bánat, a félelem és tanácstalanság
morzsáin felhizlalt máglyám rám rohasztja
dísztelen színházam.
S ott fekszem én, porban és hamuban,
felszálló papírfoszlányok közt bámulom
könnyes tekintetemmel az elérhetetlen magasságokat.
Magam vagyok a kiégett akarás,
egy vakarás a közösen szerzett régi hegen.
A csillagszerű lény, ki még ragyogása előtt
zuhant vissza az élet feliratú ketrecbe.
S kérdem én magamtól, s tőled,
hogy mi végre lettem ily csekély
része a nagy egésznek.