mindenhol. Nem tart-ott sokáig így sem.
Harmadnapra búsan kaparhattalak
le magamról éjjel, az éles fényben.
Nincsen szer, ami könnyedén lemosna rólam,
kínnal elegy tompa fájdalom takarít el
Csíkról csíkra, asztalra, papírra, földre.
Téged kivésve sebeket ejtek magamon, ahogy
te tetted ezt lassan, mardosó méregként
ivódtál belém, észre sem vettem.
Csak az ürességet utánad.
Most röpdöső szilánkokként villansz át előttem,
tűzijáték búcsúzó táncod, melyet járatok veled.
Gyorsan múló szeszélyként leszel feljegyezve,
vagy inkább én, kin rosszul mutattál.
Másként jártam az utcán, többnek érezvén magam,
pedig kevesebb lettem. Te is csak elvettél.
Dicsértél, elhittem, mégsem kellettem,
nem passzintottad magad hozzám.
Álmokat rejtő szelencéd felteszem a polcra,
hátulra, ott száradj végleg
lepjen el a por és idő.
Felbukkansz majd úgyis, váratlanul,
tükörbe nézve, szilánkod arcomra ölti nyelvét
(titkon bekúsztál az ágyamba, holott az szent hely.
de honnan is tudhatnád),
s én rád fogkrémes mosolyom.
Reggeli harmattal lefolyóba mosom
arcomról utolsó emléked, tényleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése