Utálom, hogy görcsbe rándul a gyomrom, ahányszor csak eszembe jutsz. Persze megint én vagyok a hibás, hogy hagytam magam álmodni. Le kellene szoknom már az ilyesmiről. Mert engem mindenki csak akkor akar, ha eszméletlenre issza magát, hogy másnap ne is kelljen emlékezni rám. Még a parfümöm illata se lebegjen a szobában. Aztán megint csak jönnek a napok, amikor nem csinálok semmit. Mert képtelen vagyok normálisan gondolkodni és végezni a feladatom. Ezzel persze megint csak magammal cseszek ki. Jön a frusztráció meg az étvágytalanság. Aztán a nehezen összekapart kilók búsan integetve mondanak nekem búcsút. Megint. Nem tudom, hogy érzek-e egyáltalán valamit, vagy csak szeretnék érezni, és ezért kapaszkodom minden egyes alkalommal olyan görcsösen a semmibe. Aztán jön az újra és viszont... és én remegő tagokkal állok, próbálom eltaszítani a képed a fejemből, de csak addig megy, amíg ott vagy a szemem előtt. Utána megint visszatuszakolják magukat az agyamba, tolonganak az első helyért: Rám emlékezz a legjobban! Én pedig behunyt szemmel, halántékomra szegezett kezekkel roskadozok a rozoga széken a konyhában. Most akkor mi lesz? Semmi. Már megszokhattam volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése