Vágyálom

Azt mondtad, nem szereted az ilyen helyeket, ahol lépten-nyomon belógnak a járdára a kerítések rácsai közt küzdő növények ágai. Nevetve, de fintorogva érintetted meg az útra nyúló kerti rabok karjait. Rám néztél, de nem értettem a tekinteted mondandóját. Egy másik, számomra ismeretlen nyelven beszéltek a szemeid. És én akkor azt gondoltam, hogy engem sem szeretsz.

Nálunk töltötted a hétvégét. Nem történt semmi Olyan. Csak mint barátok lötyögtünk pár napot együtt. Itt, ahol én születtem - és élek - és valószínűleg élni fogok. Nem olyan, mint a te Nagyvárosod. Nem pezsgő, felkapott, letisztult és nagyvilági. Erről én nem tehettem. De azt hittem, én, a naivák csoportjának zászlóvivője, hogy ez téged nem érdekel. Hogy te egy olyan ember vagy, aki nem törődik ilyen apróságokkal, mint előkelőség vagy rend. Aki nem azt nézi, hogy mi milyen, hanem hogy mi mire jó - mire használható. Úgy tűnik, csalódnom kell. Megint. Így már elment a kedvem a sétától is, meg attól, hogy tovább beszélgessek veled, rólad és magamról. Érdektelenné vált számomra, hogy megosszam magam veled. Nem akartam, hogy engem is lenézően nevetve tapogass, mint egy halott hal neonlámpára meredő szemét. Én nem valami vagyok, hanem valaki. És ez a város sem egy vidéki lebuj, hanem az otthonom. Én leszólhatom, ráförmedhetek, ha megbánt vagy csalódnom kell benne. De te nem. Nincs jogod ezt tenni vele és velem.

Csalódottan fordítottam hát el az arcom rólad, és némán mentem el melletted. Üresen kongtak a lépteim, amik nyomán pár pillanattal ezelőtt még virágok nyíltak a betonból. Most azok is elszáradtak. A sok lehetőség közül az egyetlen boldogítót most dobtad ki a szemetesbe. Még el sem készült igazán, te megfojtottad, gúnyosan kacagtál a szájából kifröccsenő véres nyálcseppek láttán, agyonütötted, és eltakarítottad. Ezt éreztem, mikor a képed tovább világított a fejemben. Inkább hagytad volna szenvedni egy kicsit. Hogy végül a kiszáradástól és éhségtől meggyötörten, mikor már lélegezni és tagadva tiltakozni is elfáradt vagy kapaszkodni a csöppnyi reménybe, a farkasok falják fel őt a város főterén villogó vakuk fényárjában. "Így  hunyt el egy jelentősnek vélt pillantáson kihajtott hamis agyszülemény." Ez lenne a szalagcím. Te még ezt a csöppnyi hírnevet is elvetted tőle. És tőlem. Magadtól.

Nem néztem rád, így azt sem vehettem észre, hogy te észrevetted-e a köztünk ipari gyorsasággal épülő falat. Azt reméltem, hogy a rádöbbenéskor vakoló lapát helyett csákányt fogsz a kezedbe. De nem mertem megbizonyosodni róla. Jobb a bizonytalanság - egyelőre. Nem akartam elvágni az utolsó szálat, ami az álomképemhez kötött. Ilyen gyorsan nem. Szótlanul bandukoltunk tovább, nem néztem, merre megyünk, hagytam, hogy a megszokás vezessen. És te sem vetted át tőlem a kormányt. Egyikőnk sem vezette a másikat, és ez nem vezetett sehová.

Mire végre feleszméltem, már besötétedett. Ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig itt jössz mellettem. Fájt, hogy csak a tested van itt velem. Valahol a város szélén jártunk. Úgy látszik, nem sokat teketóriáztam az irányváltoztatással. Egyenesen előre. Ha már fejben nincs meg ez az irány, hadd élje ki magát a láb. Halványan sercegő lámpafények nyújtották, nyomták össze szabályos időközönként a magunk után húzott árnymásaink groteszk formáit. Most már muszáj volt befordulni a következő sarkon, nem akartam kijutni a városból, hogy a koromsötétben ne halljam, amit nem mondasz és nem érzel. Jobbra fordultam hát az első keresztező utcánál. Hogy kitágítsam végre a fejemben a teret, felnéztem az égre.

Megdöbbenve nyomta meg az agyamban a "STOP" gombot egy idegszál. Tátott szájjal meredtem a feketeségbe, amit ezernyi helyen pöttyöztek a vibráló csillagok. De nem voltak mozdulatlanok, ide-oda szökkentek, mintha fogócskáznának. Hullócsillagok raja versengett az égen. Több élet volt odafenn a lakatlan messzeségben ebben a pár másodpercben, mint ami idelenn valaha is volt. Nem érdekelt már más, csak hogy elveszhessek a látványban és ne gondoljak semmire. Hogy ne tudjam, hogy alig várod a pillanatot, amikor itt hagyhatod ezt a vidéki kislányt. Lefutottad a tiszteletkört, most már vissza kell térned a saját pályádra. Értem én. Kezdett elhomályosulni a látásom.

Hirtelen megragadtad a karom. Utáltalak, amiért felriasztasz és elveszed tőlem még ezt a kis örömet is. Bár ne értél volna hozzám sosem, mert így csak fáj, hogy többé nem teszed. Feléd fordítottál és a könyökömnél fogva magadhoz vontál. Mérges szemekkel szemlélted a könnyes arcom. Mielőtt akár becsukhattam volna a szám, hogy aztán üvöltve nyissam ki újra, te már betapasztottad.

Megcsókoltál.

Gyengéden, mégis határozottan táncoltak az ajkaid az enyémeken, mozgásra késztetve az eddig sarokban kuksoló magányos párost. Mielőtt felfogtam volna, már én is táncoltam. És te vezettél. Bár ismertem a lépést valahonnan. A csillagok már a fejemben villogtak, értetlenkedve nézték a jelenetet. Jobb kezeddel az állam tartottad arcod felé, hogy véletlenül se fordíthassam el a fejem - mintha akartam volna. Bal kezed ujjai simulékonyan játszottak a hajammal. Magamhoz vontam a derekad, mint valami mentőöv öleltelek át. Soha el nem engedve. Úgy éreztem, a karjaim eddig céltalanul lengtek...

Felébredtem. Ködösödő világomban eltoltalak magamtól, pedig vágyakozva lihegett utánad minden porcikám. Egyre messzebb kerültél tőlem és a valóságtól. Csalódottan túrtam az arcom a párnámba, mert te nem voltál sehol.