Our everyday life 16.

- Stephen King minden könyvének a vége valami eszméletlen nagy baromság! Egyáltalán nem következik a történetből...
- Akkor már értem, hogy miért szereted a Lost-ot...

Leslie Nielsen

Egy újabb csoda tűnt el a világból...

Our everyday life 15.

- Olyat akarok, mint pl az, hogy a titokban is meglepetés rejlik.
- Aha. Vagy mint a kevésbé ismert is lehet különleges.
- Ja, csak az béna.
- Kösz. =D
- Jó, csak valami frappáns kétszavasat akarok.
- Mintha a tiéd az lenne. =D

TESCO

Mire jó a Tesco? Ha már szombat este van, megcsináltad a dolgod, és kimentél meginni egy sört, vagy forralt bort valami kocsmában, de a kocsma nem igazán az a hely, amire számítottál - többek között végig 40 éves pedofil papák bámulnak az arcodba, dübörög a vidéki tucc-tucc, és az átlag életkor is 16 alatt van - akkor nem marad más, mint irány a Tesco, úgyis csak 5 percre van, mit számít az már. Szóval ha már ott vagy, akkor milyen poén eljátszani, hogy részeg vagy. Fogócskázni a bezacskózott pogácsával. Megtapizni mindent, ami ki van rakva, megnyomni mindent, amit lehet, és zajong az érintésed után. Felvenni azt, amit halloweenkor kellett volna. Direkt kiejteni a cuccokat a kezedből, ha valaki néz. És persze eljátszani a gondolattal, hogy még mindig gyerek vagy és venni egy Kinder tojást - a 27-iket, hátha valami jó lapul benne. Szóval erre jó a Tesco, legalábbis szombat éjjel 2 körül.

Our everyday life 14.

- Eszperente nyelven hogyan tudsz káromkodni? Seggedbe verem...
- Terjedelmes erem.

HP 7/1

(Később bővítve lesz =D))
Bővítés: Jó volt. Jobb, mint az előző. Sok dolog kimaradt, más hülyeségek viszont bekerültek. Úgy is mindenki meg fogja nézni, aki a többit is látta. Egyszerűen muszáj. És azért elvonatkoztatva a könyvtől, élvezhető, tetszett.
Észrevételek: Dobby-s jelenet faja volt. Megható. Kiakadtam, hogy mi a frászért nem lehet Harry patrónusát is megcsinálni normálisan??? Mindenki másénak megvan az alakja, az övé még mindig csak egy gömb.... Érthetetlen. A másik: most akkor Sipor vagy Gollam? Nagyon bezavart a magyar szinkron. De végre most először nem idegesített Emma Watson játéka.

Our everyday life 13.

- Te kegyetlen vagy.
- Miért?
- Mert amint megnéztél egy részt, máris kitörlöd azt a fenébe.

Our everyday life 12.

- Ha van 6 Old Spice-od, és elveszek belőle 2-t, mennyi marad?
- 4?
- Nem. 6.
- Miért?
- Mert az Old Spice mindig hat.

(Szombat emlékére xD)

Öröm

Sok minden felvidíthatja az embert nap, mint nap. Ma nekem ez a mondat okozta a legnagyobb örömöt:
"Azt mindenesetre látom belőle, hogy van kellő muníció egy érdekes dolgozathoz, a fent jelzett problémák kiküszöbölése után."

Our everyday life 11.

Akkor van veszélyesen életveszélyben...

Üldögélve

Tetszik ez a pad. Kedves, simogató. Bár kicsit hideg van már az üldögéléshez. Egy hatalmas kék fa alatt ülök. Lassan, forogva hullnak alá a levelei. A hideg ellenére kijöttem, mert érezni akartam, hogy fáj a tüdőm ettől a levegőtől. Nézem az embereket, ahogy mennek erre-arra. Pislognom kell ebben az erős fényben. Annyira boldogok. Mosolyognak egymásra, miközben szorosan karolják a másikat. Nevetgélve rohannak oda a rég nem látott ismerőshöz, vagy éppen egy ismerősen ható idegenhez, aki meleg vigyorral fogadja a rajongást. Mutogatják egymásnak frissen szerzett tárgyaikat. Fényképeznek, csak úgy kattognak azok a gépek, mindenki pózol, mindenki ölelkezik. Mégsem érzem műnek ezt a játékot. 

Annyira féltékeny vagyok. Annyira utálom őket. Utálom ezt az egészet. Én is boldog akarok lenni, mint ők. Én is nevetni akarok, őszintén, tisztán, gonoszan vicsorgó és árnyékban bujdosó szomorúság nélkül, aki ha teheti, rám veti magát, és magával ránt a sötétbe, a lejtő aljára. Én is egy akarok lenni közülük. Eljöttem. Ide jöttem. Ez nem elég? Azt hittem, hogy jó lesz, hogy magával ránt ez az egész cirkusz. Már úgy vártam. De hiába. Én csak ülök itt, megbénultan. Nem tudok mozdulni, nem tudok szólni, nem tudok egy lépést sem tenni, még csak megmoccanni sem tudok a félelemtől, ami rám zúdult, hogy mennyire magányos vagyok ebben a tömegben. Pedig annyira színes ez a kavalkád, annyira kellemes, fiatal, friss érzés tölt el, de ennek én nem vagyok a része. Én vagyok az a sötét, lila aura, amit mindenki elkerül, nehogy bemocskoljam a csodás szivárványt, amit magukból bocsátanak ki. Persze tudatlanul folyik ennek a kordonnak a felhúzása, ők sem értik talán, hogy mégis miért gubbasztok itt magamban. Néha-néha idepislantanak, kérdőn, kíváncsiskodva, látom a szemükben a befogadást, hogy megnyílnának, ha szólnék, akárcsak egy szót is. De nem megy. Egyszerűen nem megy. Mit mondhatnék? 

Mit mondhatnék, ki vagyok? Még én sem tudom erre a választ. És azt sem várhatom el, hogy mások világosítsanak fel róla. Nem is képesek rá. Erre nekem kell rájönnöm. Nekem kellene. De nem tudom, hogy ki vagyok. Hogy mi vagyok. Még azt sem, hogy mihez akarok kezdeni. És ez nagy szívás. És amíg én nem vagyok tisztában önmagammal, hogyan várhatnám el, hogy mások nyissanak felém. Hogy mások mondjanak véleményt rólam. De úgy, hogy csak magamban ülök, nem fogom megtalálni a választ. Ez így nem megy. 

Kérdések nélkül nincsenek válaszok. Kérdeznie kellene valakinek, hogy meg tudjam formálni a válaszokat. Ne csak a fejemben, hanem kimondva, s ezáltal más fejében is létezzen az, hogy én létezem. Hogy mi vagyok. S hogy mi akarok lenni, mit akarok tenni. De a kérdések sem jönnek maguktól. Ahhoz előbb érdeklődés kell az ismeretlen dolog iránt. Jelen esetben irántam. Tehát akkor azt kellene először megtudnom, hogy mivel váljak érdekessé? Különlegessé, ami miatt aztán még többet és többet akarnak majd tudni rólam? Igen. Ezt kell tennem. De mit is? Ha különlegessé válok, akkor talán már nem is leszek önmagam. És akkor mi értelme lesz majd ennek az egész kérdezz-felelek játéknak? 

Persze, a változás kell, akarom is, de úgy, hogy az ne kényszerből történjen meg, ne csak azért, hogy valaki felfigyeljen rám. Hanem önmagamért, hogy végre jól érezzem magam a bőrömben és a fejemben, s így bátran lépjek oda az emberekhez. Hogy ők is oda merjenek lépni hozzám, és kérdezni akarjanak. Hogy a barátaimmá váljanak. Hogy beszélgessünk. Hogy ne legyek magányos még akkor sem, amikor velük vagyok.

Konyhában tűnődve

Azt hiszem, abba kéne hagynom az írást. Ismételni magam, mindig újra és újra ugyanazt, nem vezet sehova. Nem igazán hatékony. És én, történések és történetek nélkül mit írhatnék? Mit adhatnék tovább? Azt hiszem semmi olyat, ami bárkit is érdekelne.

Úgy érzem, tényleg szükségem van valakire, aki karon fog, és nem kérdezvén, hogy akarom-e, magával ránt a világ számomra ismeretlen vidékeire. Olyan helyekre és élményekre vinne magával - de miért is esne a választása valakinek pont énrám -, ahova egyedül sosem jutnék el. Általában azért, mert egyedül félek elmenni. És ezt nem csak úgy mondom. Volt már, többször is, hogy elmentem valahova egyedül, mondván, ha már senki nincs, aki társamnak szegüljön az útra, jó lesz egyedül is a kaland. Meg aztán, hátha összefutok az úton néhány rég látott cimborával, akikhez odacsapódhatnék. De nem. Ez sosem történt meg. Rettegve sétálgattam, néztem a tömeget, de az csak idegenül nézett vissza rám, vagy éppen átnézett rajtam. És ez nem jó érzés. S én, küzdve a kibuggyanó sírással, küszködtem még tovább és tovább. Tűrtem és kerestem. Vágyódtam a társaság után. De aztán legyőzettem, és megsemmisülten vonszoltam haza a bánatom, hogy aztán jól kisírjam magamból ezt az ürességet.

S aztán érdeklődve vettem tudomásul azt a tényt, hogy otthon, egyedül a szobámban feleannyira sem éreztem magam magányosnak, mint a tömegben sodródva. S ezek után ott is ragadtam.

Our everyday life 10.

- Négy betűs szó...
- Fasz?
- Nem.
- Lájk?
- Nem.
- Függöny?
- Nem... de úgy látszik, a gondolkodás negatívan hat az agyra...

Our everyday life 09.

-Várjál, mert most kinyitják.
-Mit, a Locke-ot????

Our everyday life 08.

- Tumorod van.
- Neked is szia.

Our everyday life 07.

- Szerintem mi a Purgatóriumban élünk.
- Szerintem a Pokolban.
- Nem, ez a Purgatórium.
- Hát, akkor eléggé el van cseszve.

Our everyday life 06.

Kell egy totally commander! (total commander+"it's totally an option")

-- Why do you love me? --

"That day, I swore to myself that I wouldn't be beaten up by anyone anymore."

Hiányzol...

Hiányzol... És annyira utállak ezért. Hogy megszerettetted magad, és aztán eldobtál, mert a szívem szerint cselekedtem, és nem úgy, ahogy azt te akartad.

Zaklató szentem

Dobb-dobb. Dobb-dobb. Mintha csak úgy ki akarna szakadni belőlem, annyira zakatol a szívem. És ez már kicsit fáj. Fáj, hogy mennyire nem érzi jól magát bennem. Legalábbis most, itt gubbasztva, ezt érzem. Nem is. Belegondolva ez nem igaz. azt remélem inkább, hogy csak izgatottnak érzi magát, hogy holnap egy új nap, új élmények, újabb dobbanások jönnek. De mégis akkor miért kínoz ezzel a hangos dübörgéssel? Vagy csak a sok kávé meg tea futtatja vele az újabb és újabb köröket a mókuskerékben? Nem is az zavar igazán, hogy fáj a mellkasom. Mert így tudom, hogy ott lakik bennem mélyen, csöndesen, de hozzám kötve örökre. Az zavar inkább, hogy nem tudom, hogy miért zaklat még mindig ilyen későn - vagy korán? Miért nem hagy nyugodni, becsukni a szemem, és aludni? Nem szereti, amikor együtt, egyszerre szuszogva alszunk, és együtt, egyszerre ébredünk? Biztosan szereti, hiszen ha nem, már rég felmondta volna a szolgálatot. Viszont én azt nem szeretném. Nem is hagynám. Még nem. Még sok közös kaland vár ránk. Csupán félek, hogy baja esik. Nem tudom, hogyan vigyázhatnék rá jobban, még nem is nőttem fel eléggé a feladathoz, de igyekszem. Igyekszem legalább minél több mindent megmutatni neki, hogy aztán tudjam, hogy mi tetszik neki és mi nem. Hogy mire vágyik. Hogy mit akar újra tenni.. Hogy kit akar újra látni. Kinek a hangját akarja újra hallani és kinek az érintését újra magán érezni. S ha minderre rájöttem, nincs is más dolgom, mint az utolsó legapróbb kívánságát is teljesíteni. Mert ettől lesz boldog. S én is ettől leszek boldog. Hát dobogj csak, kicsiny meghajtóm.

Utálod...

...az életed? És utálod magad is? Akkor változtass, b*zdmeg, ne csak rinyálj!

Egy kis kreatívkodás így estére

Bleach vagy nem Bleach. Tiéd a döntés. =D

Finom volt a kókuszgolyó.

Our everyday life 05.

- Nem maradt nekem valahol valamilyen csipsz?
- Neked? Csipsz? Marad? Neeeeeeeeem.

Our everyday life 04.

Stewie homokos és az állatokhoz - Brianhez - vonzódik. Szóval akkor ő egy "HOMOKOZOOFIL".

Our everyday life 03.

Nem a cukortól édes az élet, hanem a kavarástól.

Magad építed

 Az első torony a félelem. Félelem attól, hogy nem vagy és nem is leszel senki.

Második a remény. Remény, hogy egyszer majd téged is elvakít a ragyogó fény.

A harmadik a vágy. A vágy, hogy birtokolj, hogy valakivel eggyé válj.

S negyedik az akarat. Az akarat, mely vég nélkül szorítja a torkodat.

  

S ha e négy közül csak egy, ami a tiéd,

a játszópajtásod csakis a vég.

-- ナナ --

"De ha jobban belegondolunk, a veszekedés valójában csak egy harc az emberek egója között. Hisz az emberek még akkor sem értik meg egymást, amikor az igazságot mondják el egymásnak. Valószínűleg lehetetlen úgy élni, hogy ne bántsanak meg minket, de ha elég elszántak vagyunk, akkor talán sikerül úgy élni az életünket, hogy közben senkinek nem okozunk fájdalmat."

Our everyday life 02.

- Brian egy alkoholista. (Family Guy)
- Én szeretem Briant.
- Én is, de egy alkoholista.
- Tudom, azért szeretem.

Our everyday life 01.

- És minden nap megnézed, hogy van-e róla új kép?
- Nem. Csak amikor eszembe jut.
- Tehát akkor minden nap.

Család

Szeretem a halottak napját és mindenszenteket. Hogy miért? Mert ilyenkor olyan családtagjaimmal is találkozom, akiket ezer éve, vagy éppen pont egy éve nem is láttam, nem is hallottam róluk. Igen, ez az én hiányosságom főleg, hogy nem tartjuk a kapcsolatot elég szorosan, de ezen változtatni akarok. Mert félek, hogy egyszer csak őket is elveszítem. Mindenkit ezerfelé sodort a szél, de ezeken a napokon mégis mindenki itt van. Ezért nem érdekel, hogy milyen más programom lenne, vagy mennyire hideg az idő, igenis fogom magam, nem törődve mással, és indulhatunk. A szeretteinkhez, akiket nem akarunk feledni.

Ilyenkor egyszerűen imádok belefeledkezni a gyönyörű és százszámra szaporodó fénynyalábok látványába. Csak állni és nézni, ahogy a szeretet e megnyilvánulása betölti az egész világom. Ilyenkor meg is hatódom egy kicsit. Annyira jó érzés a sok-sok mécsest és gyertyát látva tudni, hogy azért mégsem volt felesleges az a sok anyai és apai jó szó, nevelés, törődés, leszidás; mert az ifjak, és a hamarosan soron következők - igen, morbid ezt gondolni, de sajnos ez van, és eszünkbe jut ilyenkor, hogy jövőre vajon ki lesz az, akinek a sírjánál pluszban elmerengünk  - füle botja mégiscsak megmozdult, mégiscsak odafigyeltek, hiszen itt vannak, kijöttek, gondoltak rájuk és talán magukban, némán elmondtak egy imát is. Annyira békés ilyenkor minden. Nincsen rohanás, nincsen munka, suli, semmi fontos dolog. Csak mi vagyunk. Együtt. Ha csak erre a kis időre is, de együtt.

Csodálkozva nézem őket, a családtagjaim, hogy a sok év elteltével mintha nem is változnának. Számomra nem is fognak. Ők azok, akiket még sokáig magunk között akarok tudni. Ők azok, akikkel azt akarom, hogy csak jó dolog történjen. Ők azok, akikre felnézek. És miközben e szomorú tény okán találkozunk, hogy halottainknál tiszteletünket tegyük, én mégis boldog vagyok, hogy láthatom őket. Hogy ők élnek, és jól vannak.

Anya mesélte, hogy régen, amikor még kicsik voltunk, mintegy szertartásosan a temetők bejárta után beültünk a Mackóba egy sütire. Én erre már nem is emlékeztem, úgy tűnik, tényleg nagyon régen volt már. Hiányoznak azok az idők.