Vasárnap hajnal 8

Amit én csak megélek, azt megírja más. Nem is baj, néha jobb, ha inkább kussolok.

"Édes délelőtt

Elképesztő, vasárnap reggel nyolc körül mennyire kihalt a külváros. Csak néhány veterán kutyasétáltató vetemedik arra, hogy napi rutinjának eleget téve rója a kátyús, fagyott, száraz utcákat.

Persze ilyenkor romlik el a lélegeztetőgépként funkcionáló headsetem. Fél füllel hallgatom Alanis Morissette éppen vidám nyivákolását. Kegyetlenül hozzászoktam már, hogy állandóan elkísér a zene. Ezzel zárom ki az ocsmány külvilágot és a külvilág részecskéit- az embereket. Magamat meg befelé a zenedobozkámba (szívnek hívom).
A Mecsek Áruház Uránváros felőli buszmegállójában ásítozik pár kósza lélek. Leheletük megtöri a hószitálást. Maja sehol. Megegyeztünk, hogy nyolckor találkozunk az Aranycipónál, hogy aztán péksütizzünk meg kávézzunk egyet... mikor épp írni akartam neki, hogy nem érek oda időben, kaptam az sms-t, hogy negyed kilencre már tuti odaér, csak most ébredezik. Ezt hívjuk mi szűk körben Benjamin Linus precedensnek. A találkahelyen voltam (a második felvonás szerinti) időben. Büszkeséggel és örömmel tölt el, amikor én várok valakire. Régen nem voltam késős típus, de a régi idők elmúlnak, és jönnek az újak- mint a rossz szokások, ugyebár. Szóval örültem, hogy belefeledkezhetek a galambok kétségbeesett morzsák utáni vadászatába, vehetek egy Kárpátia magazint és olvashatok, nézegethetem a megfáradt és életunt alakokat, ábrándozzak arról, hogy vidám vagyok. Közben kiiktattam Alanis Morissette-et is. Hallgattam, ahogy él a város, és levegő után kapkod a Föld.
Megjött a dilis... ötezerszer bocsánatot kér, hogy késett. Mert ő ilyen, ettől Maja. Betámadjuk a pékséget, legalábbis én úgy rontok be, mint aki a háborúból jött és három éve nem eszik mást a székletén kívül. Maja kiengedi a távozó nénit. Tisztelettudó, amit a magam módján meg is jegyzek. Közben már variálok, mit is reggelizzem. Egy szemrevaló, copfos fiatalember köszön vissza a pult mögül... vár... én is... ő félénk, mi meg kérjük, amit viszünk. Fizetés, mosoly, köszönés...
Annyira koncentráltam egész nap, hogy megjegyezzem a sarki kávézó nevét, ahová beültünk, de most nem jön a nyelvemre. Szóval beültünk egy kávéra, a pincérnővel történő kisebb egyezkedés után pedig nekiláttunk reggelizni. A menü: tejeskávé, Majának kakaóscsiga (az egyetlen csiga, amit nem szeretek), nekem valami mogyorókrémes cucc, mindemellé pedig kiadós beszélgetés. Egészen délután 3-ig. Közhely, de észre sem vettem, hogy telik az idő. Az édes élet jegyében elnyammogtunk egy eperturmixot is, tovább beszéltünk, és tovább és tovább... Annyi témát érintettünk és olyan értelmes, bölcsész beszélgetést folytattunk, amilyenben már rég volt részem. Kicsit visszazökkentem. Jó volt. Nagyon jó. Egyre többen laknak itt benn. =)
Szitál a hó. Maja szerint Isten mos. Túl sok mosószert vagy öblítőt rakhatott az adagolóba, most meg ránkcentrifugázza a végterméket."

Művész szeretnék lenni. Olyan valaki, akit ha felriasztanak álmából, egy remekművet képes hányni a vászonra. Aki bármilyen megerőltetés nélkül képes összehozni egy rejtelmesen értelmes történetet. Akinek a munkáit a nagyok és hozzáértők is elismerik.

Művész szeretnék lenni. De nem vagyok az. Művésszé pedig nem válik az ember. Vagy annak születik, vagy művészkedéssel tetteti, hogy az, vagy harmadik lehetőségként egyáltalán nem az. Hogy én minek tartom magam, és mi vagyok, az két külön dolog. Most úgy érzem, hogy igazam van. Úgy érzem, hogy eddig bárminek is tartottam magam, egyik sem volt valós. Legjobb barát, jó tanuló, jó gyerek… Talán mind-mind csak egy elképzelt szerep volt, amit mások elvártak tőlem, én pedig úgy tettem, mint ha…

Egy kaméleon vagyok, aki alkalmazkodik a környezetéhez, de nem tudja, hogy milyen is az igazi színe. Talán semmilyen. Talán csak egy olyan szín, ami láthatatlanná tesz. Nem úgy, mint amikor beleolvadok a világba, hanem úgy, mint mikor a látómeződ szélén megvillan valami, de mire észreveszed, már el is tűnt... többé érdektelen.

Persze megint csak írok, de ezek csak gondolatok, érzetek, amiket ide vetek. Esetleg formázom a kedvem szerint. Széppé, élvezhetővé varázsolom. Még azt is, ami szívemig hatolóan mar belülről. Mert muszáj, hogy még a legrosszabb dologból is kihozzak valami jobbat. Hogy ne csak egy oldalra billenjen a mérleg. Mert akkor megint visszasüppedek az önsajnálatba, ami nem jó móka. Szóval azt hiszem, tettetem tovább, ami nem valós…


(Megjegyzés: Kicsit ellentétes ez most az előző dalhoz képest... most akkor hogy is van ez? Nem értem.)

Magam adom... vagy mi a szösz

 "Nincs köztük semmi, közöttük semmi nincsen."

Our everyday life 34.

http://azpara.blog.hu/2011/02/24/a_legkisseb_jegesmedve

- Írd azt, hogy megtaláltad a daimónod.

- Á, azt senki sem értené.

- Mert azt igen, hogy jaaaaáááj de édes, cukimuki, jaaaaaaaaj...

Our everyday life 33.

M: Jössz Torkos Csütörtökre?

P: Az mikor lesz?

M: Két hét múlva.

E: Tényleg, az milyen nap?

Nem szeretem az egész életemet feltenni egyetlen helyre.

Mintha csak lenne egy hatalmas fából készült, fa alakú könyvespolcom - a lilára festett falam mellett, ahova időnként felpakolgatom az összegyűjtögetett köteteket, amiket én írtam az életembe. Félek, hogy elalszom, és miközben megálmodom az újabb fejezeteket, valaki bedob egy molotov koktélt az aznap megtisztított ablakomon, ami aztán elgurulva a falig, lángra lobbantja a nehezen összeszedett kollekciómat... és én mi mást tudnék csinálni, mint felriadok, felfogom, hogy ennek már annyi, és eloltom a tüzet, mielőtt rám is tovább terjednének azok a feketével festő pattogó nyelvek.

Ezért van az, hogy nem merem magam teljesen kiadni senki másnak, csak magamnak. Sőt. Néha magamnak sem. Inkább elrejtem azt a sok hülyeséget, ami az okos fejemből kipattan, és csak csordogálva adok pár cseppet azoknak, akiket szeretek. Ha éppen olyan magányos vagyok, hogy meg akarom osztani velük. Vagy ha éppen ők olyan magányosak, hogy szeretnék ezen változtatni. Vagy ha éppen olyan vaskosra sikerült egy könyvecske, hogy egyedül nem bírom el. Vagy ha sokat iszom.

Sokszor volt már, túl sokszor, hogy jött valaki, akit addig a barátomnak tartottam, és ő felborította ezt a polcot. Talán nem is égette el a könyveket, csak összetépdeste a lapjaikat, majd megtiporta a földön heverő cafatokat. Én pedig nem tudtam mást csinálni, mint összesöpörtem a hazugsággá vált szavakat, és feltornyoztam őket a szekrényembe.

Azóta készítettem egy olyan könyvet, ami hatalmas mennyiségű gondolatot, érzést, történést képes tárolni. Ebbe gyűjtögetem most a kincseim. Persze hét lakat alatt őrzöm, nem teszem ki a polcra. Nem mutogatom az egész világnak, csak annak, aki kíváncsi rá. Akivel szeretném én megosztani. Vele viszont az egészet átnyálazom. Ha szeretné.

Szóval. Kérlek. Ezt ne égessük el, jó?

Nekem van a legjobb anyukám a világon. Ő az egyetlen, aki képes kávézás közben elaludni.

Utálom, hogy görcsbe rándul a gyomrom, ahányszor csak eszembe jutsz. Persze megint én vagyok a hibás, hogy hagytam magam álmodni. Le kellene szoknom már az ilyesmiről. Mert engem mindenki csak akkor akar, ha eszméletlenre issza magát, hogy másnap ne is kelljen emlékezni rám. Még a parfümöm illata se lebegjen a szobában. Aztán megint csak jönnek a napok, amikor nem csinálok semmit. Mert képtelen vagyok normálisan gondolkodni és végezni a feladatom. Ezzel persze megint csak magammal cseszek ki. Jön a frusztráció meg az étvágytalanság. Aztán a nehezen összekapart kilók búsan integetve mondanak nekem búcsút. Megint. Nem tudom, hogy érzek-e egyáltalán valamit, vagy csak szeretnék érezni, és ezért kapaszkodom minden egyes alkalommal olyan görcsösen a semmibe. Aztán jön az újra és viszont... és én remegő tagokkal állok, próbálom eltaszítani a képed a fejemből, de csak addig megy, amíg ott vagy a szemem előtt. Utána megint visszatuszakolják magukat az agyamba, tolonganak az első helyért: Rám emlékezz a legjobban! Én pedig behunyt szemmel, halántékomra szegezett kezekkel roskadozok a rozoga széken a konyhában. Most akkor mi lesz? Semmi. Már megszokhattam volna...

Ne.

Ne mondd, hogy azt hitted, mert hitem többé nem maradt.
Ne mondd, hogy egyek vagyunk, mert én fél sem vagyok.
Ne kérdezd, hogy jól vagyok-e, mert nem vagyok jól.
Ne kérdezd, hogy kérek-e valamit, mert tőled nem kaphatom meg.
Ne kérd, hogy maradjak, mert te sem maradsz itt.
Ne kérd, hogy beszéljek, mert nem hallasz meg a káoszodban.
Ne akard, hogy megbeszéljük, mert az nem változtat a múlton.
Ne akard, hogy felejtsük el, mert én nem tudom elfelejteni.
Ne akard, hogy felmenjek hozzád, mert én is akarom.
Ne akard, hogy aludjak, mert többé nem ébrednék fel.
Ne kérd, hogy menjek haza, mert nincs hova.
Ne kérd, hogy hallgassalak meg, mert hazudsz nekem.
Ne kérdezd, hogy ki vagyok, mert ezt neked kellene tudnod.
Ne kérdezd, hogy mit akarok, mert akkor már nem akarom.
Ne mondd, hogy számodra fontos, mert én nem vagyok fontos.
Ne mondd, hogy szeretsz, mert tudom, hogy elmúlik.

Romokban hever a világ

Romokban hever a világ.
Atlasz is megunta, amit lát.
Letette terhét a porba.
Nem érdekelte már, hogy akkor oda
minden eddigi vesződség.
Csak érjen már véget ez a kettősség.

Our everyday life 32.

- A tollaimat megbecsülöm, érdekes módon.
- Ja, annyira, hogy nem is használod őket.

Nem történt semmi

Felborított borosüvegből
lötykölődött ki az este fénye.
Glóriát rajzolt élénk vöröse
a porban burjánzó képre.

Kiüresedett vágyak hirtelen tettei
voltak azok a felhevült percek.
Lihegő lélekzajok mellett az elmém
hangja esztelenül kertelt.

Nem ígértél semmit.
Nem is vártam semmit.
Kértél volna, de én
nem adtam semmit.

Halkan kopogott a gondolat
józanságom bezárt ajtaján.
Kábult szemekkel meredtem
magunkra - futottam, mint Zalán.

Halk éjjeli szellőkben temettem el
sorra minden használható villanást.
Mire a csípős levegő elszakította
az édesen ragaszkodó kábulást.

Nem ígértél semmit.
Nem is vártam semmit.
Kértél volna, de én
nem adtam semmit.

Meztelenül libbent be ablakomon
a kéjes cigarettafüst megvetése.
Képtelenségemet vágta képemhez
hideg vízcseppek verése.

Illatos habokkal tüntettem el
kedves nyomát e csalásnak.
Csak fejfájást és bűntudatot
találtam magam mellett másnap.

Nem ígértél semmit.
Nem is vártam semmit.
Kértél volna, de én
nem adtam semmit.

Our everyday life 31.

- Ő még szűz? Nem feküdt le Chamberlain-nel?
- Ő egy pap!!!
- De le fognak feküdni, nem?!?
- Az egy dolog.

LP: Burning in the skies

"I'm swimming in the smoke
Of bridges I have burned
So don't apologize
I'm losing what I don't deserve."

Milyen igaz... =)

Our everyday life 30.

"És mindegyik mondatba kellenek a szavak."

(Köszi Ben. =D)

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy valahol teljesen máshol kellene lennem. Nem tudom, hol, de valaki másnak a bőrében. Valótlan dolgok felett felbukkanó érzések döbbentenek rá, hogy mennyire nem valós, amit érzek. Menekülő típus vagyok. Innen is mennék már, de félek feladni ezt az életet egy bizonytalan ötlet kedvéért.  Rend, nyugalom és biztonság köt ide, apró örömök. De valami hiányzik. Az, hogy engem hiányoljon ez az életforma. Nekem nem adatott meg, hogy telente levessem az emberi bőröm, és farkasként gondolatokat feledve elmenekülhessek a puszta ösztönök erdejébe. Hogy aztán - mikor már újra vágynék az ujjaimra, a fogásokra - tavasszal mint egy újszülött kaparjam össze azt, ami még emlékszik rám tavalyról.

Kritika rólam

"Beteg az elméd." =D

Vágyálom

Azt mondtad, nem szereted az ilyen helyeket, ahol lépten-nyomon belógnak a járdára a kerítések rácsai közt küzdő növények ágai. Nevetve, de fintorogva érintetted meg az útra nyúló kerti rabok karjait. Rám néztél, de nem értettem a tekinteted mondandóját. Egy másik, számomra ismeretlen nyelven beszéltek a szemeid. És én akkor azt gondoltam, hogy engem sem szeretsz.

- 999

Kívánságom titokban tartom...

Our every day life 29.

- Hol van a Labello-m?
- GYakran Ismételt Kérdések...