Romokban hever a világ

Romokban hever a világ.
Atlasz is megunta, amit lát.
Letette terhét a porba.
Nem érdekelte már, hogy akkor oda
minden eddigi vesződség.
Csak érjen már véget ez a kettősség.
Nem tudom, mit keresek itt,
te sem tudod, mi az a hit,
amit oly kitartóan sulykol
a paphad görnyedve a súlytól,
amit más helyett cipel,
mert a szél nem viszi el.
Olyan nehéz emlékezni
a szép szóra, pedig elfeledni
mily könnyű egy kortyra mindent.
Leszállt ránk a halotti csend.
De könnyünk nincs, csak a bent
rekesztett megkorhadt érzékek.
Ultiznak... Vesztették a téteket.
Amit kértünk, megkaptuk.
De már nem kellett, csak hagytuk
bűzlő tetemmé rohadni ott,
ahol régen a szív dobogott.
Kibontatlan agyakkal dobálóztak
csonttá aszott vidám holtak.
Hitvány éltünk nyomán
gazdagodik a kormány,
mely vezető helyett
masnis fejőlánnyá lett.
Tettetett szeretettel csaltak minket ide,
hálátlanságot szülő méheikbe.
Te mesterségesen jöttél,
engem késsel vájtak ki, aztán a kötél
került szikkadt nyakunkra.
Pórázon áhítoztunk egy falatra.
Zsíros lakomákon a főfogás
te és én voltunk, ki más.
Háború volt a tűben az adrenalin,
fájt embernek lenni idekinn,
odabenn. Ösztön nélküli állat
módjára vont mindenki vállat
elgurult szemgolyók láttán,
virág száradt feltúrt sírok hátán.
Beleinkkel kötöztük egymás sebét,
fertőző vérem elnyelte a tiéd.
Innen van még lejjebb? Kérded.
Bár tudod a választ, reméled,
hogy megvált a nincs.
Mert körülöttünk már senki sincs.