Shannaro

Nem szeretem az egész életemet feltenni egyetlen helyre.

Mintha csak lenne egy hatalmas fából készült, fa alakú könyvespolcom - a lilára festett falam mellett, ahova időnként felpakolgatom az összegyűjtögetett köteteket, amiket én írtam az életembe. Félek, hogy elalszom, és miközben megálmodom az újabb fejezeteket, valaki bedob egy molotov koktélt az aznap megtisztított ablakomon, ami aztán elgurulva a falig, lángra lobbantja a nehezen összeszedett kollekciómat... és én mi mást tudnék csinálni, mint felriadok, felfogom, hogy ennek már annyi, és eloltom a tüzet, mielőtt rám is tovább terjednének azok a feketével festő pattogó nyelvek.

Ezért van az, hogy nem merem magam teljesen kiadni senki másnak, csak magamnak. Sőt. Néha magamnak sem. Inkább elrejtem azt a sok hülyeséget, ami az okos fejemből kipattan, és csak csordogálva adok pár cseppet azoknak, akiket szeretek. Ha éppen olyan magányos vagyok, hogy meg akarom osztani velük. Vagy ha éppen ők olyan magányosak, hogy szeretnék ezen változtatni. Vagy ha éppen olyan vaskosra sikerült egy könyvecske, hogy egyedül nem bírom el. Vagy ha sokat iszom.

Sokszor volt már, túl sokszor, hogy jött valaki, akit addig a barátomnak tartottam, és ő felborította ezt a polcot. Talán nem is égette el a könyveket, csak összetépdeste a lapjaikat, majd megtiporta a földön heverő cafatokat. Én pedig nem tudtam mást csinálni, mint összesöpörtem a hazugsággá vált szavakat, és feltornyoztam őket a szekrényembe.

Azóta készítettem egy olyan könyvet, ami hatalmas mennyiségű gondolatot, érzést, történést képes tárolni. Ebbe gyűjtögetem most a kincseim. Persze hét lakat alatt őrzöm, nem teszem ki a polcra. Nem mutogatom az egész világnak, csak annak, aki kíváncsi rá. Akivel szeretném én megosztani. Vele viszont az egészet átnyálazom. Ha szeretné.

Szóval. Kérlek. Ezt ne égessük el, jó?