2011. április 12., kedd

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon

KIFOSZTÁS UTÁN

Megnyugtatóbb a pincék pincéjébe
lemenni, mint magam simán kitárni;
szemérmem labirintusában járni,
mint följönni, kezem kezére téve;

az ember visszaiszkol az ismerős mélybe,
ha lát egy ajtót, ablakot, vagy bármi
kiút-szerűt - a vallomással várni
szeretne: hátha nincs az útnak vége.

Hiába. Jön, a padlómat kirágja,
gyújtózsinórt húz sáncaim köré,
beszéltet, aztán szobámat kívánja.

Belép, s betódul falaim közé
a kapcsolatok huzatos világa;
kifújja bútorom. Már mind az övé.



ATTÓL, HOGY RÓZSASZÍN

Nem szabadott volna úgy megijedni
attól, hogy hajnal vagy, hogy rózsaszín,
nyalogató fényben a parlament
tűnik elém, mikor a fejemet
végre fölemelem. Hogy leülök
a járda szélére (a szülővárosomban!),
hangyák és csörgedező vizelet közé.
Hogy Vera, mikor fél ötkor kijött,
úgy visszahőkölt, mint aki nagyon,
de nagyon nem nekem szánta az arcát,
azt a bizonytalan, meglepett, korholó
mosolyt a szája szögletében ("te majom,
mi jut eszedbe, hajnalban szobrozol
itt a kapu előtt, tudod, hogy dolgozom") -
lelohadt egy pillanat alatt.
Meg se puszilt, csak a két vállamat
fogta meg erősen, aggódva inkább.
"Hát te vagy az?" mondta. Ott megijedtem,
hogy sosem fogom tudni: ki szeret?
ki vesz maga mellé? ki akar
rózsaszín kupolákat bámulni velem,
míg átverekszik magukat a hangyák
a felszáradó pisa-csíkokon?


ANGYAL A METRÓ MÁSIK KOCSIJÁBAN
(...)
Az ajtókon is kezdesz tükröződni.
Régen vettél körül ilyen közel.
Túlnőttelek, hadd ne kelljen legyőzni.
Barátság, az se kell. Hadd tűnjek el.

Nem értettél, csak tartottál szelíden,
kezedre estem, mint egy falevél.
Mindent tudtál, csak nem tudtad, hogy minden.
Mint kutyakölyköt, fölemelhetnél.


EZT MOST PÓTLÓLAG

Csak zuhogott (ezt most pótlólag írom),
de mi mászkáltunk rendületlenül.
Közös elázás: fél közösülés.
Csak gyalogoltunk (feszes volt a tempó,
ő dirigált), együtt fúrtuk magunkat
a langyos vízcseppekbe és tovább.
És csak beszéltünk (állta a sarat),
virtuóz és föltorlódó szavakkal
a vallásról, pasikról, Berliozról.
Ittunk (a Délinél még nyitva volt),
ő fizetett, lyukat akart beszélni
a hasamba, a verbális szamár.
Aztán följött, és semmit se akart.


AZ ANTARKTISZI HÓSIVATAGBA

Nekem még sose szerették el senkimet,
csak úgy elhagytak, mint a menetoszlop.
Én álltam, ők meg ponttá zsugorodtak.
Így alakult ki az a borzoló,
bár nyilván alaptalan véleményem,
hogy aki engem elhagy, az befejezi
magát a szeretést. Eltávozik
a szeretettelen antarktiszi
hósivatagba, jégtiszta hidegbe,
s olyan formában létezik tovább,
ahogy a pingvinek: sokadmagával,
elegánsan, szólóban álldogál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése