Harag

Harag van bennem. Mérhetetlen nagy harag, mely sajátom, csak az enyém, csak én ismerem. Sőt, még én sem ismerem igazán, még csak az udvarlás szakaszában toporzékolunk, de azt keményen. Szeretek dühöngeni, kiadni magamból, amit csak így lehet, de ezt most az én fejemben, az én idegeimen tesszük, így azért egy kicsit - nagyon - zavar a dolog. Legfőképpen azért, mert nem tudom, hogy mi, vagy inkább ki hatalmazta fel Harag barátom, hogy kopogás nélkül törjön rám, beengedve ezzel a fagyos téli levegőt, hogy lehűtse kis szobám. Nem értem, hogy miért, és mégis mi ellen irányul ez az érzelem. Töröm a fejem, keményen, oly keményen, hogy ne a toporzékolás ütemes tamm-tammjait halljam, hanem rájöjjek az okára, hogy miért nálam van házibuli, és hogy ezért miért nem fizet senki belépőt. Még Micimackó is előbb jön rá arra, hogy mi az élet értelme, minthogy én választ találjak erre az egyszerű kérdésre. Kedves Harag és haverjai, Tanácstalanság, Bizonytalanság, Félelem és Méreg, úgy ahogy van, feldúlják a kicsi szobám, melyben éppen délután raktam rendet. Nem volt tisztaság, nem volt meg a rendszer, de már alakult a dolog. És ők sáros bakanccsal jönnek, megtapiznak, kiforgatnak mindent, felfalják, ami csak a hűtőben van, alkoholos mámorban savanyú kölnijükkel telítik a levegőt, míg végül már az ágyamról kell a hányást takarítanom.

Jelenlegi legnagyobb problémám - jaj de jó nekem, hogy nem tudok se a saját, se más blogjához megjegyzéseket fűzni. Egyszerűen nem értem, hogy miért. Keresem én, hogy akkor most mit kéne átállítani vagy mi a hering van, de nem találom a megoldást. Franc. Bár kezdem azt hinni, hogy igazából a gépemmel van valami probléma, nem a beállításokkal, mert egyéb más ehhez hasonló dolgokat sem akar művelni ez a kis szerencsétlen. A lényeg, hogy aki tudna erről valami okosat mondani, esetleg segíteni, az kérem tegye meg! Nagyon megköszönném ám! : )

Our everyday life 15-és-fél.

- Annyira szaaar.
- Mi? Hogy ez nem a valóság?
- Ahaa.

(Ez még november 29-ről maradt vissza =) )

B verzió

Egyedül.
Egy szobában.
Be vagyok zárva.
Nincs itt senki.
Nincs itt semmi.
Körülöttem csak falak.
A falakon túl szobák, folyosók, terek, utcák, házak.
Üresek.
Mind üres.
Nincs ott semmi.
Nincs ott senki.
Várok.
Várok.
De mire várok?
Vagy kire várok?
Valaki jöjjön már!!!
Segítsen!!!
Félek.
Sötét van.
Egyedül vagyok.
Félek.
Nem jön senki.
Fáj ez a csönd.
Itt… legbelül.
Hol van mindenki?
Miért nem jönnek?
Hol van ő?
Ő.
Aki bezárta maga után az ajtót.
Elment.
Nem jön vissza.
Soha többé.
Ezt mondta.
Soha.
De miért?
Ennyire elviselhetetlen vagyok?
Ennyire szerethetetlen?
Nem értem.
Miért?
Nem értem.
Félek.
Jöjjön vissza!
Ne hagyjon itt!
Nem hagyhat itt!!
Nem teheti ezt velem!!!
Nem szeret?
Lehet nem szeretni valakit?
Én szeretek.
Én szeretem.
Azt akarom, hogy jöjjön vissza.
Szeretném, hogy visszajöjjön.
Szeretném.
Szeretem.
De itt hagyott.
Egyedül.
Várjam?
Mégis várjam, hogy visszajön-e?
De azt mondta nem jön.
Soha többé.
De honnan tudja, hogy soha többé?
Nem tudom.
Nem értem.
Félek.
Sötét van.
Vagy csak csukva van a szemem?
Nem tudom.
Nem merem megnézni.
Mi van, ha tényleg sötét van?
Félek.
Felállok.
Kinyitom a szemem.
Világos van.
Világos.
Állok az ajtó előtt.
Nincs is bezárva.
Kimegyek.
Világos van.
Emberek.
Mennyi ember!
Kik ezek?
Nem tudom.
Félek.
Vissza akarok menni.
De ott nincs senki.
Mit tegyek?
Nem akarok egyedül lenni.
Maradok.
Félek.
Valaki észrevesz.
Megáll.
Ki ő?
Nem tudom.
Félek.
Megfogja a kezem.
A szemembe néz.
Én is az övébe.
Valami megcsillant benne.
De mi?
Nem tudom.
Nem értem.
Elindulunk.
Egymás mellett.
Kézen fogva.
Jó ez így most.
Már nem vagyok egyedül.
Már nem félek.
Jó ez így.
Már nem félek.

(Még 2 éve. Lezárásképp. Coldplay - Trouble.)

Haiku-szerűség

1.

Fehér fátyol függ

Faragatlan fák ágán,

Fakón, félszegen.

2.

Lappangó virág

Leselkedik a napra,

Lopva, részegen.

3.

Libegő, hamvas

Fényű, friss tavasz ébred.

Újra. Kétkedem.

(Ezt még tavasszal írtam, tavaszi hangulatban egy versenyre. Persze nem nyertem, de nekem azért még tetszik. Kezdésnek nem rossz.)

Egy elragadott ifiúról

A halál eljön. Megragad.
Nem kérdezi ki vagy,
Hogy mit akarsz.
Szótlanul, de dübörögve
Rúgja be életed
Ajtaját és rángat
Magával a semmibe.
A mindenbe. Mindehhez
Másoknak köze nincs.
Csak néznek tehetetlenül,
tátott szájjal, tátogva,
Miközben Te tovasiklasz
Messzibe révedő tekinteteddel.
És az ő szemükben csak
Félelem villog, hogy ilyen
Megtörténhet. Pont Veled. Pont
Most. De Te már csak mosolyogsz.

(És ha már így nosztalgiázom, akkor még egy pár dolog...)

Neked kell elkezdened

Mindenkitől távol,
De a Magad hibájából,
Más erről nem tehet,
Ha te elrejted lelkedet.

Ha esélyt sem adsz, semmi kapaszkodót,
Hogy valaki megtalálja a rejtett kulcsod.
Mit vársz? A szőke herceget? Ő csak akkor
Talál Rád, ha engeded, ha hagyod.

Te teszel valakit azzá, aki a tökéletes lesz a számodra.
Nem lép eléd csak úgy, a lóról lepattanva, megcsókolva
Téged. Melletted válik azzá, akire egész életedben vártál.
Bárkiből lehet a nagy Ő. Ők ott vannak mindenütt, ahol jártál.

Neked is küzdened kell. Nem úgy van az, mint a mesékben,
Hogy hercegnőként trónolsz, és várod, hogy valaki megmentsen.
Itt, a valóságban Neked kell magadat megmentened,
Neked kell ezért mindent megtenned.

Csak ezután jön, ha már megtaláltad önmagad,
Hogy más is megtalál téged, s melletted marad.
Elvisel, támogat, alakít, sőt szeret.
S Te vele ugyanezt teszed.

(Ezt még nagyon régen írtam egy nagyon régi barátnak. De most megtaláltam. És hát végül is igaz... nem?)

Kiégett minden, egy hamutál a világ

Kiégett minden, egy hamutál a világ,
Tegnap nyomták el az utolsó túlélő arcát
A holttest-csikkek rengetegében.
Nincsen fejfa, nincsen utolsó szó,
Nincsenek ápolt, rendezett sorok.
Csak a füstölgő cigarettavégek,
És a felszálló por táncoló szellemei
Járják eme kietlen vidék szürke berkeit.

A szerelem olyan, mint a kávé...

A szerelem olyan, mint a kávé.

Kezdetben édes, tetején pajzán tejszínhabbal és kacér fahéjjal. Felpörget, vidáman, erőd teljében indul minden nap.

Majd ahogy telik az idő, a tejszínhab elolvad, a cukor is kezd kifogyni a polcról, és csinosítgatni sincs már kedved. Nem kell a sok pepecselés.

Ezután, meg kell, hogy szokd ezt a kiábrándító, kesernyés ízt, hiszen spórolni kell rosszabb napokra. Minél tovább ki kell, hogy tartson a maradék édesség, ami a tartó alján összeragadt. Hiszen félsz az olyan reggelektől, mikor már nem a pörkölődött illatra és a kávéfőző ritmikus kotyogására kelsz.

Aztán, mikor végképp elfogyott minden vágy és bujaság, reggel a megszokás ébreszt csókkal. S te már csak gyorsan felhörpinted feketén, zaccosan a napi adagot, és dobod is be az üres bögrét a mosogatóba, a többi szennyes közé.

Ekkor, új szerzeménnyel térsz haza. Energiaital a társad. Pezsdítő, rideg, de megfogott a mássága. Egy könnyed mozdulat, és máris a tiéd. Nincs udvarlási idő, nincs adagolás, ízesítés, vagy forró kényeztetés. Csak a hirtelen, szomjoltó hideg.

És végül, te már csak fél szemmel tekintesz néha a száradó, törött fülű, kocsmából lopott bögrédre.

Megérte?

Már vagy 7 hónapja ültek egymással szemben. A levegő lehűlt körülöttük a csupasz, dísztelen, izzadtságszagú szobában, amelynek ablakai elsötétítve ásítottak a holdtalan égre. Az egyikőjük kezében, mely szinte már vérzett a több hónapos erőkifejtéstől, egy  Taurus  PT  52 S rezdült meg, ahányszor csak egy lehulló izzadságcsepp érte a kézfej idegeit. A másik jobbjában egy Desert Eagle tűrte a lágy női ujjak szorítását. A két lánynak csupán a hajtincsei lengedeztek a fal résein minduntalan benyomuló szellőnek engedelmeskedve, homlokuk ráncolódott a sorban elszakadó idegszálaknak integetve, s szempilláikat hunyták le néha,  másodpercekre, de nyugalmat nem találtak sosem. Egy-egy akaratlanul megránduló ín, vagy vakarózás zavarta csak ezt a csendéletet. A csendéletet, melyet néma szurkolók figyeltek odaátról, a tükör túloldaláról. Nem tudni, csak sejteni lehet, hogy a fogadások kinek a javára álltak. Eltorzult arcú állathorda volt csupán ez a néző sereg, ami egy kis cirkuszra vágyott. A győzelem sem érdekelte őket igazán, a fogadás csak a  szokásos rutinhoz tartozott. Úgymond a belépő a tett színhelyére. Lihegve,  nyálukat csorgatva, türelmetlenül várták, hogy vége legyen. Mindegy, hogy kié, de valamelyikük agyveleje loccsanjon már. Fesse be az amúgy már megfeketedett, száraz vértől mintás falakat új, csillogó motívumokkal. De egyikőjük sem mozdult, csak nézték egymást mereven. A zöld és a barna szempár, melyek megingathatatlanul fúrták önmagukat a másik fejébe, mind mélyebbre és mélyebbre. A gondolatok, az emlékek és vágyak földjére, hogy kifürkésszék, hogyan is juthattak idáig. Kutattak egy olyan kútban, melyben többé már nem fakad víz. Legalábbis egymásnak nem.

Régen barátok voltak, nem a legjobb barátok, de közel álltak egymáshoz. Közel annyira, hogy fájjon a szétválás. Legalábbis a Szőke azt remélte, hogy így volt, hogy mindkettőjüknek fájt ez a végkimenetel. Ő már alig emlékszik rá, hogy pontosan hogyan is történt. Már csak néhány érzés mart a lelkébe éjjelente, amikor nem volt más társa, csak a saját lélegzete, és a takaró, melyet oly görcsösen szorított magához. Dacos volt, hiszen milyen hülyeség miatt kapott oly sértő szavakat, és lenézést. És pont tőle, a legmelegebb Barnától. Ő volt az utolsó, akiről a Szőke feltételezte volna az elhagyást. Úgy érezte, becsapták, átverték 2 hosszú éven át, hogy minden csak hazugság és megjátszás volt. Hogy nem jelentett mást, csupán egy játékot, amit csak jobb ló híján vettek elő, s amit nem szerettek igazán. Megbántották, s nem értette, hogy hogyan lehet egy olyan szép dolgot, mint a Reményt - a szebb jövő reményét, így a sárba tiporni. Éretlenség, hatalomvágy és irigység volt az, ami akkor a Barnát vezette. Bánat, dac és az önérzet volt az, ami a Szőkét kitartásra késztette. Azt mondta, a Szőke megszegte a legszentebb törvényt, mely íratlanul ott lebegett minden lány feje fölött. Ám a Szőkének nem ez volt a Szentírás. Ő azt vallotta, és vallja máig is, hogy a megértés és szeretet az, amit nem szabad ártó szavakkal és tettekkel a földbe döngölni. De ez nem érdekelte a Barnát. Neki fontosabb volt egy régmúlt szerelem, és az önhittsége, mint egy barát, aki kitartott volna mellette a végsőkig. Még egy ilyen helyzetben is.

A tétlenség így folytatódott még hónapokon át. Mozdulatlanul ültek, s úgy tűnt, nem változott semmi. Csak a nézők hagyták el sorban, kielégületlenül a lelátót. A könny-, vér- és izzadságcseppek csíkozta arcok közömbösen meredtek a meglibbenő függönyökön túlra. Egyikőjük sem hajtotta végre a kezdő rúgást. Egyikőjük sem akarta igazán ezt a cirkuszt. Nem akarták se elpusztítani, se közel engedni a másikat. Se gyűlölet, se bizalom nem tért meg a szobába. Egy vágyuk volt csak, elmenni innen. De a gyilkos szobából csak egyvalaki juthatott ki. Ez volt a szabály, nem volt mit tenni. A szőke ekkor nagyot sóhajtott. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd feltápászkodott. Ránézett a Barnára, ő kérdőn tekintett vissza a fölé magasodó sudár alakra. Félelem csillant a szemében, s a fegyverét bizonytalan kezekkel a Szőkére emelte. Védekezőn kibiztosította a ravaszt. A Szőke erre elnevette magát. Fájdalmas volt hallani saját kérges hangját a végtelen némaság után. Kacagott ezen az egész lehetetlen helyzeten. Visszagondolt még egyszer, utoljára a régi történetre, amikor ő odalépett ahhoz a fiúhoz. Végig pásztázta agyával az elmúlt egy évet, ezt a szótlan háborút, amit önmagával, a Barnával, és az egész világgal folytatott. Lehunyta a szemét. Sóhajtott, s felemelte a Taurust. Rápillantott a reszkető Barnára, elmosolyodott, s végül csak ennyit mondott.

- Nem bántam meg.

Egyetlen, visszhangzó dörrenéssel vetett véget a háborúnak. Kihullott a kezéből a gyilkos fegyver, majd a  rozzant székére zuhant élettelen teste. Jobb halántékából boldog arcára csurgott a meleg, lüktető vér. S vak, színtelen tekintete összeforrt a barna szempárral.